STEPHEN KING

- Az államiak bekaphatják! - torkolta le Alan nagy meggyőződéssel. - A mi városunk. Mi
tudjuk, mit kérdezzünk, és kit hol találjunk. Nekem ne is magyarázd, hogy öt percen belül elő nem
kerítesz valakit, aki erre a névtelen levélre fényt derít.
- Hát persze - helyeselt Clut. - Láttam is Charlie Fortint, amikor jöttem vissza Castle Viewból...
Ott lökte a szót egy csomó cimborájának a Western Auto előtt. Ha Henry tengelyt akasztott
valakivel, Charlie tudni fogja, kivel. Elvégre a Tigrisbe többet járt, mint haza.
- Ez az. Az Állami Rendőrség elővette?
- Nem a.
- No látod. Akkor vedd elő te. Persze mind a ketten tudjuk, mit fogsz megtudni tőle.
- Hugh Priestet - válaszolta Clut.
- A helyes megfejtés - mondta rá Alan, bár megfordult a fejében, hogy ennyit Henry Payton
kérdezősködés nélkül is sejthet.
- Meglesz, Alan. Intézkedek.
- Hívjál vissza, amint biztosat tudsz, de nyomban.
Megadta a kórházi szárny számát, és vissza is olvastatta, hogy tévedés ne lehessen.
- Meglesz - mondta Clut, majd megint kiböffent belőle a méreg: - Mondd, Alan, mi zajlik
itt? Mi lelte itt a népeket?
- Nem tudom. - Mintha egyszeriben megöregedett és megrokkant volna... Csak a dühe éltette.
Már nem Paytonra volt dühös, hogy kirekesztette az ügyből, hanem csakis a véres színjáték rendezőjére.
Mert egyre erősödött az a gyanúja, hogy az ügy mélyén egyetlen mozgatójára bukkannak
majd. Valaki gránátok láncával kötötte össze Wilmát és Nettie-t, Henryt és Hugh-t, Lestert és Johnt.
- Nem tudom, Clut. Majd megtudjuk.
Ezzel letette, és Pollyt tárcsázta ismét. De igyekezete, hogy megbékítse, és megtudja egyben,
mi hergelte annyira ellene, az bizony halványult. Csak hát az igyekezet helyét elfoglaló érzés
sem volt megnyugtatóbb. Tétova s egyre növekvő félelmet érzett, hogy Polly veszélyben forog.
Csöngés, csöngés, csöngés... semmi válasz.
Beszélnünk kell, Polly. Szeretlek. Légy szíves, vedd fel a telefont. Beszélnünk kell, Polly. Szeretlek.
Légy szíves, vedd fel a telefont. Beszélnünk kell...
Ezt morzsolta, akár az imamalom. S hátha ismét hívná Clut-t azzal, hogy mindenekelőtt
Pollyhoz nézzen be? Elhessentette a gondolatot. Nem volna helyes, amikor a városban másfelé is
várható gránátok robbanása.
Az ám, Alan... De ha időzített gránátot hord Polly is? Ehhez a gondolathoz társult volna másik
is. De mire utánakapott volna, elúszott.
Alan vonakodón tette le a hallgatót, csöngés közben.
Polly nem bírta tovább. Az oldalára fordult, és nyúlt a telefonért... De a csöngés elhallgatott.
Így is jó, gondolta. Csak hát jó-e?
Ágyán feküdt, és hallgatta a közeledő vihart. Emeleti hálószobájában júliusi volt a forróság,
de még ablakot sem nyithatott, mert a helyi ezermesterrel éppen egy hete tetette föl a viharálló ablakokat
és ajtókat. Így aztán lehántotta azt a régi farmert meg az inget, amit vidéki megbízatásához
öltött, és takarosan összehajtogatva az ajtó mellett álló székre tette. Alsóneműiben henteredett végig
az ágyon most, és azt remélte, szundíthat egy kicsit zuhanyozás előtt. Hanem az álom elkerülte.
Talán a szirénázás miatt. De még inkább Alan miatt. Amit Alan tett, amiatt. Nem fért a fejébe
érzelmeinek, bizalmának csúf kijátszása. A figyelmét el-elterelték például szirénák (úgy szóltak,
mintha a világ végét jeleznék), aztán egyszerre megint itt volt, hogy Alan a háta mögött szimatolt.
Mintha szálkás deszkával dörzsölték volna az ágyéka táját.
Jaj, Alan, hogy telt tőled ilyen? - hánytorgatta.
Hanem hogy választ is kapott egyszer, az megdöbbentette. Evvie néni válaszolt, mégpedig
nem öregesen, egykedvűen, és Pollyt elfogta a nyugtalanság.
Ha elmondod neki idején, lányom, ugyan nincs mit kutakodnia!
Polly felült. Nyugtalanító ellenvetés volt, annál inkább, mert nem Evvie néni adott neki hangot,
hanem ő maga.
- 256 -
3