STEPHEN KING

Alan akkorát nevetett, mintha a legjobb tréfát hallotta volna. Lerogyott az egyik székre; a
lábát fölkapta, és a hasát fogva hahotázott. S amint Polly lépett feléje egyet, ölébe kapta, majd fölkelt
vele.
Pollyn ismét forró hullám csapott át. Mintha azonban most többet mondott volna a merő forróságánál,
Ez a vágy, gondolta Polly. Nagyon vágyom erre a férfira.
- Vigyél föl a hálóba - biztatta: - Ha odáig nem jutsz el velem, elég lesz a heverőig. De ha a
heverő is messzi talál lenni, itt sem bánnám a konyhában.
- A nappaliig még csak elvergődök - mondta Alan. - A kezed hogy van, szépem?
- Milyen kezem? - rebegte Polly, és lehunyta a szemét. Ezt a pillanatot szívta volna magába,
ahogy téren és időn át úszik Alan erejébe zártan. Arcát a mellének szorította, és amikor Alan letette
a heverőre, magára rántotta... Hanem most a két kezével.
Majd egy órát töltöttek a heverőn. Aztán zuhanyoztak, Polly már nem is tudta, meddig. Addig
mindenképpen, amíg a meleg víz elfogyott. Aztán fölvezette Alant a hálószobába, de ott már
jártányi ereje nem lévén, csak ledőlt s összebújt vele.
Számított rá, hogy ma este szeretkeznek, de úgy gondolta, inkább majd Alan kedvéért. Ekkora
belső robbanásokat nem várt semmiképpen. És most, amikor a fájdalom kezdett visszaköltözni
a kezébe, örült, hogy az alváshoz nem szorul Percodanra.
- Bámulatos szerető vagy, Alan.
- Te is.
- Közös a mű - állapította meg Polly. Fejét Alan mellkasának nyomta, úgy hallgatta szíve
nyugodt dübögését. Mintha azt mondta volna: Hőha, gazdám, de nagyot futottunk. Pollynak a vágy
távoli visszhangja súgta, milyen erős volt Alan és milyen fürge... Ismerte azóta, hogy Annie beállt
hozzá dolgozni a műhelybe, és már öt hónapja a szeretője, mégsem tudta mindmáig, milyen gyors.
Mintha teljes testére hangolta volna át az ötvencentes-trükköt, kártyatrükkjeit meg az árnyékállatokat,
amelyekről tudott a város minden gyereke, és kérték tőle, valahányszor csak meglátták. Kísérteties...
Csodálatos...
Szendergett már. Talán meg kellene kérdeznie, marad-e az éjjel, és akkor megkérné, állítsa
kocsiját a garázsba hiszen Castle Rock kisváros, de a szája nagy. Hanem aztán soknak bizonyult a
kérés is. Majd Alan elintézi, ez volt az utolsó gondolata.
- Se a Rosszcsont, se Willie tiszi nem állt elő új hőstettel? - kérdezte álomittasan.
- Csönd mindkét fronton - válaszolta Alan mosolyogva. - Pillanatnyilag. Mr. Keetont is,
Rose nagytiszteletű urat is akkor becsülöm a legtöbbre, amikor színét se látom. Ma nagy a becsületük.
- Örülök - motyogta Polly.
- De mondok egy még örvendetesebbet.
- Mit?
- Norris jókedve visszatért. Horgászbotot vásárolt orsóstul a barátodtól, Mr. Gaunttól, és
másról se fecseg, mint hogy kimegy horgászni a hétvégén. Attól tartok, belefagy a fülzsír... De fontos,
hogy elégedett. Ilyenkor én is elégedett vagyok vele. Bosszantott, hogy Keeton csúffá tette tegnap.
Gyakran űznek tréfát vele, mert olyan egyszálbél gyerek. Pedig az utóbbi három évben milyen
jó kisvárosi rendőrtiszt vált belőle! Utóvégre nem tehet róla, hogy olyan érzékeny, és Don Knotts
féltestvérének látszik.
- Mmmm...
A szendergés útja édes sötétségbe visz, s ott nem les rá fájdalom. Polly elégedett macskaképpel
indult el az úton.
Alan szemére nem jött mindjárt álom.
Belső hangja ismét megszólította, ezúttal kajánság nélkül, inkább kérdőn, tévetegen. Hol vagyunk,
Alan? Ez a mi szobánk? Ez a mi ágyunk? Ez a mi asszonyunk? Én már nem értem.
- 79 -
6
7