STEPHEN KING

- Majd elfelejtem... Valaki ajándékot hagyott neked. Az íróasztalodon találod.
Norris kezében megállt az övcsat. - Ajándékot? Kicsoda?
- Nem tudom... Mondom, diliház volt. De névjegyet látok rajta a szalagcsokréta alatt. A titkos
szerelmed alighanem.
- Annyira titkos, hogy még én se tudok felőle - mondta Norris igaz sajnálkozással, majd kilépett
a nadrágjából, és fölvetette az ajtóra, amíg a farmerjába bújt.
Sandra McMillan gonoszkodón mosolygott odakinn. - Mr. Keeton is járt itt az este – mondta.
- Talán ő hagyta az ajándékot megbocsátása jeléül.
- Azt nem érjük meg! - nevette Norris.
- Hát csak holnap elmondd... Megöl a kíváncsiság. Díszes csomag. No, jojcakát!
- Neked is.
Ugyan ki hagyhatta? - töprengett, és felhúzta a zárat farmerja hasítékán.
Sandy kilépett a hivatalból, és fölhajtotta kabátja gallérját. Fagyos éjszaka volt. Telet ígért.
A hivatalban megfordult tömegben fölbukkant Cyndi Rose Martin, az ügyvéd felesége is a kora esti
órákban. Sandy meg sem említette a látogatását Norrisnak, mivel tudta, hogy előkelőbb körökben
nincsenek ismeretségei: Cyndi Rose a férjét kereste, ami nem tetszett éppen ürügynek (igaz, az esti
felfordulásban Sandy azon sem lepődött volna meg, ha Mihail Barisnyikovot keresi), hiszen az
ügyvéd úr intézte a város jogi ügyeinek egy részét.
Sandy annyit mondott Cyndi Rose-nak, hogy az este nem látta Mr. Martint, de fáradjon föl
az emeletre, hátha ott tárgyal Mr. Keetonnal. Cyndi Rose élt is az engedelemmel, de addigra a telefonközpont
jelzőfényei úgy villogtak már, akár a karácsonyfa, és Sandy nem láthatta, hogy Cyndi
négyszögű, díszes kék selyempapír csomagot emel ki a táskájából, és leteszi Norris Ridgewick asztalára.
Pedig Cyndi kellemes arcán mosolygás terült szét - ha nem is éppen kellemes. Kaján mosoly
volt az inkább.
Norris hallotta, hogy a külső ajtó csukódik, aztán hallotta azt is, hogy Sandy indítja a kocsiját.
Ingét begyűrte a farmerjába, belelépett tornacipőjébe, és egyenruháját gondosan ráaggatta a
vállfára. Megszagolta ingének hónalját is, és úgy döntött, hogy korai még tisztítóba adni. Ezen földerült.
Elvégre, ki a centet nem becsüli...
A vécéből kilépve visszaakasztotta a vállfát a kartotékszekrényre, hogy majd onnan akassza
tovább, mielőtt elmegy, mert Alan fölkapja a vizet, ha a cókmókját szanaszét látja a hivatalban.
Akár mosodában lennék, szokta mondani.
Aztán odalépett az asztalához. Csakugyan ajándékot hagyott neki valaki - világoskék csomagolását
csokrétára kötött kék bársonyszalag fogta össze. S a szalag alatt kis fehér boríték. Norris
kíváncsian kihúzta és föltépte. Kártyát talált benne, s rajta gépírással kurtán és rejtelmesen ezt:
- 140 -
6
7
!!!!EMLÉKEZTETŐÜL!!!!
Norris a homlokát ráncolta. Ketten szokták őt emlékeztetni mindenfélékre... Anyja meg
Alan... Csakhogy anyja meghalt már öt esztendeje. Kezébe vette a csomagot, szalagját eltépte, de a
csokrétát gondosan félretette. Aztán a selyempapírt nyúzta le egy sima fehér kartondobozról. Lehetett
két arasz. A szélte meg a mélye egy-egy arasz. Fedelét leragasztották.
Leszakította a ragasztószalagot, és kinyitotta a dobozt. A benne lévő ajándékot ráncolt fehér
selyempapír borította. Körvonalakat sejtetett, de el nem árulta, mi lehet alatta.
Benyúlt, hogy kiemelje a selyempapírt, és a mutatóujja keménységbe ütközött - fémnyelvfélébe.
De abban a pillanatban már csapódott is valami, rá a selyempapírra meg az ő három ujjára.
Fájdalom rontott föl a karján. Norris ordítva megtántorodott, és bal kézzel elkapta a jobb csuklóját.
A fehér doboz leborult a padlóra.