STEPHEN KING

Norris lehajolt a sapkájáért. Gyomrát félelem szorongatta. Danforth Keeton ellenségnek nem
volt akármilyen. De remegése dühvé változott. Addig türtőztette magát mindenképpen, amíg a sapkáját
tisztességesen a fejébe nyomta megint...
- Alannel megbeszélheti, ha kedve van hozzá...
- Magával akarom megbeszélni!
- Csakhogy énnekem nincs több mondanivalóm. Harminc napon belül vagy fizet, vagy elővezetjük.
- Norris kihúzta mind a százhetvennégy centiméterét, és hozzátette: - Meg is találjuk, ne
féljen.
Azzal indult kifelé. Keeton arca már olyan volt, akár az atomkísérletek sivatagának peremén
a naplemente, de előrelépett, hogy Norris útját vágja. Norris megállt, és figyelmeztetőleg megemelte
a mutatóujját.
- Ha hozzám nyúl, leültetem, Rosszcsont. Nem tréfálok.
- Ennyi elég is - mondta Keeton furcsán színtelen hangon. - Mindent tudok. Ki van rúgva.
Vesse le az egyenruháját, és keressen más...
- Nem addig van az - szólalt meg valaki a hátuk mögül. Alan Pangborn állt a férfivécé ajtajában.
Keeton párnás fehér kezéből vaskos ököl lett. - Maga ne avatkozzon bele.
Alan belépett a vécébe, és hagyta, hogy az ajtó egy szippantással becsukódjon. - Nem addig
van az: Norrisnak én adtam ki, hogy írjon büntetőjegyet. Azt is megmondtam neki, igaz, hogy a
költségvetési tárgyalás előtt törlöm a büntetést. A teljes öt dollárt. Mi esett magába, Dan?
Alan szavában tanácstalanság bujkált. Nem értette a helyzetet. Rosszcsont nem volt galamblelkű
ember legjobb pillanataiban sem, de ez a hepciáskodás sem vallott rá. Nyár vége óta mintha
rojtokban lógnának az idegei. Hallotta bömbölését a tanácsteremből többször. A szeme is zavart
volt, ahányszor találkozott vele. Megfordult a fejében, hogy beteg lehet, de ezt a gondolatot eltette
későbbre. Most a kiélezett helyzetet kell valahogyan helyreköszörülnie.
- Énbelém nem esett semmi - mondta Keeton, és duzzogva simította hátra a haját. Norris
némi elégedettséggel állapította meg, hogy remeg Keeton keze is. - Csak tele a tököm az ilyen szarjankókkal,
mint ez itt... Hiába próbálok tenni a városért... Meg nem is hiába, mert mennyi mindent
megtettem... De hogy engem örökké üldözzenek... - Elhallgatott egy pillanatra, és remegő tokával
vágta ki: - Lerosszcsontozott! Mit szólhatok?
- Megköveti érte - mondta rá Alan nyugalmasan. - Igaz, Norris?
- Hát nem tudom - mondta Norris. Szavából érzett a dühe, a gyomra reszketése. - Tudom,
hogy nem örül a becenevének, de kiugrasztotta belőlem. Álltam a tükör előtt, és a nyakkendőmet
igazgattam, amikor elkapott hátulról, és nekivágott a falnak. Jól bevertem a fejemet is... Én már azt
sem tudom, Alan, mi csúszott ki a számon.
Alan szeme Keetonra szegeződött. - Igaz?
Keeton nem állta a tekintetét. - Dühös voltam - mondta, és Alan értett a szavából: ilyen embertől
önkéntelen bocsánatkérés már ennyi. Visszapillantott Norrisra, hogy érti-e. Úgy tetszett, érti.
S ez rendjén való, mert az ilyen megértések csúf bűzbombát hatástalanítanak.
- Elintézettnek tekinthetjük az ügyet? - kérdezte mindkettőjüktől. - Fölírhatjuk a kéménybe
fekete krétával, aztán nyithatunk új fejezetet?
- Felőlem - mondta Norris egy pillanat múltán. Alan szinte meghatódott. Cingár gyerek, félig
kiivott üdítősdobozokat hagy szanaszét a járőrkocsiban, a jelentéseit olvasni kín... De a szíve
színarany. Nem is azért hátrál meg most, mert Keetontól tart. Ha a goromba első tanácsnok így értelmezi
a viselkedését, nagyot téved.
- Bocsásson meg a Rosszcsontért - mondta Norris. A bocsánatkérésben is némi örömmel
mondta ki a nevet.
Alan a sportzakós, tagbaszakadt, rikító golfinges első tanácsnokra nézett. - Nos, Danforth?
- Jól van, nem történt semmi - mondta Keeton, majdhogynem kegyesen, és Alan érezte,
hogy az undor jól ismert hulláma csap át rajta megint. A lelke mélyéről röviden, de velősen szólt föl
a krokodil: Miért nem visz el egy szívroham, Rosszcsont? Szívességet tennél mindannyiunknak.
- Helyes - mondta fennhangon. - Meg is egyeztünk...
- Ha... - szólt közbe Keeton a mutatóujját megemelve.
Alan kérdőn tekintett rá. - Ha?
- 43 -