STEPHEN KING

De mi lesz, ha elmegy hazulról, és betör a veszett polyák. Fogdmeg nem védheti a lámpaernyőt,
akármilyen bátor. Elvégre kiskutya még. S ha belekapna a veszett polyákba, még őt is meggázolná.
Nettie úgy érezte, megbomlik. Nagyot nyögött.
Ekkor csodálatos ötlete támadt.
Felkelt, és lámpaernyőjével a karján megindult a lefüggönyözött nappaliból, ki a konyhába,
és kitárta kertre nyíló ajtaját. Fészer támaszkodott a ház végének. Mindenféle bútorok-holmik álltak
benn a kalotába rakott tűzifa közt.
Egy szál pucér villanykörte lógott a gerendáiról dróton. Nem volt annak kapcsolója se - foglalatába
csavartan gyúlt, lazítva kialudt. Nettie már nyúlt érte, hogy becsavarja, de megingott. Ha a
veszett polyák itt lappang a kertek alatt, meglátja, hogy lámpa gyúl a fészerben! S ha látja, hol gyúl,
látja azt is, hol keresse a zománcüveg lámpaernyőt, nem igaz?
- Velem nem boldogulsz egykönnyen - zihálta Nettie, amint eltörekedett anyja koloniál tálasa
és könyvszekrénye közt a tűzifáig. - Nem ám, Wilma Jerzyck! Annál több az eszem énnekem,
meg is mondom.
Bal kezével a hasának szorította a lámpaernyőt, jobbjával pedig a poros pókhálót szaggatta a
fészer egyetlen ablakáról. Azon kémlelt ki a kertbe. Tekintete majd egy percig járta, de mozgást
nem látott semerre. Egy pillanatig azt hitte, ott lapul a veszett polyák a lábtól való kerítés bal sarkában.
De mikor jobban kimeresztette a szemét, látta, hogy Fearonék tölgyfájának árnyéka játszik vele.
Alsó ágai áthajlottak őhozzá, azokat birizgálta a szél. S az egyik ág asszonyra (veszett polyákra!)
emlékeztető árnyékot vetett.
Fogdmeg rányüszített. Nettie megfordult, s ott látta a fészer ajtajában égnek szegett fejű fekete
árnyképét.
- Tudom - mondta Nettie. - Tudom, kicsim... Hanem most túljárunk az eszén. Bolondnak
néz engemet. Hadd tudja meg az igazságot.
Tapogatózón indult visszafelé. Szeme kezdte megszokni a félhomályt, azért úgy döntött
végérvényesen, hogy nem csavarja be a villanykörtét. Megállt lábujjhegyen, tapogatta a tálast, amíg
az ujja meg nem akadt a kulcsban. Az nyitotta az ajtaját bal felé. Fiókjainak kulcsa hiányzott évek
óta már, de az most nem kellett. Az egy szükséges kulcsot meglelte.
Megnyitotta a tálast, majd óvatosan belehelyezte a lámpaernyőt a poregerek és egérpiszkok
közé.
- Különb helyet érdemelne - magyarázta Fogdmegnek csöndesen -, de most a biztonság az
első.
Ráfordította a kulcsot az ajtóra, majd megpróbálta a körmével. Zárt az, akár a páncélszekrény,
Nettie-nek nagy kő esett le a szívéről. Próbálta még egyszer, s buzgón bólogatva köténye zsebébe
csúsztatta a kulcsot. Pollynál majd zsineget köt rá, és a nyakába akasztja. Első dolga lesz.
- No látod! - mondta Fogdmegnek, s az csóválni kezdte a farkát. Nyilván úgy érezte, hogy
elmúlt a veszedelem a fejük fölül. - A végére jártunk, fiacskám. Csak most már indulnom kell munkába,
mert késésben vagyok.
Bújt a kabátjába éppen, amikor megszólalt a telefon. Nettie kettőt lépett felé, aztán megtorpant.
Fogdmeg egyetlenegyet vakkantott, és ránézett kérdőn. Nem tudod, mi a dolgod, ha csöng a
telefon? Tudom még én is, kutya létemre.
- Nem - mondta Nettie.
Tudom, mit tettél, te lüttyő! Tudom úgyis, tudom úgyis, és megfizetsz érte!
- Nem veszem föl. Megyek dolgozni. Ö veszett meg, nem én. Soha nem bántottam! Egy ujjal
sem!
Fogdmeg helyeslőn vakkantott. A telefon elhagyta a csöngést.
Nettie megnyugodott egy csöppet, bár a szíve kalapált. - Jó fiú légy - kötötte Fogdmeg lelkére.
- Később jövök haza, hiszen később indultam. Csak el ne felejtsd, hogy szeretlek, mert akkor jó
kiskutya leszel estig.
Munkába induló szólamát jól ismerte Fogdmeg, és megcsóválta a farkát. Nettie kinyitotta az
elülső ajtót, és jobbra-balra kémlelt, úgy lépett csak ki. Ijesztő sárga villanásra lett figyelmes, de
mindjárt kiderült, hogy az nem a veszett polyák kocsija, hanem a Pollard fiú felejtette kinn triciklijét
a járdán.
- 69 -