STEPHEN KING

Májusban, mikor először háltak együtt, Polly mesélt Alannek az Akkor meg a Most közé eső
éveiről... Alan ugyan nem hitt a mesének, de hitte igenis, hogy Polly majd egy napon elmondja neki
újból, de akkor nem néz meredten, és nem szaggatja a bal fülcimpáját. Megértette, hogy történetének
ezt a változatát is nehezére eshetett elmondania - azért várt béketűrően. S a béketűrésre meg is
volt minden oka. Okkal-móddal mindig. Az álmos maine-i nyárban így is nagy esemény volt ez a
szerelem.
De most, amint a derengésben feltekintett Polly hálószobájának sajtolt alumínium-bádog
mennyezetére, eltűnődött; nem volna-e ideje a házasságot szóba hozni újból. Egyszer már augusztusban
megpendítette, de Polly megint a szája elé emelte mutatóujját. Csitt! Hát talán már...
A gondolat azonban foszladozni kezdett, és Alan álomba merült.
Álmában ménkű nagy áruházat járt. Árufolyosói az enyészet pontján végződtek. Kínálta is
ez az áruház mindennel, amit életében megkívánt, ha a pénze nem is futotta rá. Látott nyomásra érzékeny
órát, Abercrombie & Fitch-féle valódi nyúlszőr kalapot, Bell és Howell nyolc milliméteres
filmfelvevőt sokszáz-féle egyéb cikk közt - de valaki a nyomában volt, méghozzá úgy, hogy valahányszor
hátrafordult, nem látta, ki.
- Mink ezt híjjuk itt a hülyék paradicsomának, öreg huszár - mondta ez a valaki a háta mögött.
A hangot ismerte. A Toronadóban furikázó, nyegle George Komoré.
- Mondjuk másképp Fusselvélének is - magyarázta a hang -, mert a javaknak meg a szolgáltatásoknak
itt a végük.
Alan akkor kígyót pillantott meg - síkos teste óriáskígyóra vallott, feje csörgőkígyóra -,
amint éppen Apple-számítógépek SZABAD A VÁSÁR feliratú hatalma alól siklott ki.
Futásra fogta volna, de egy bőrlécek nélküli tenyér rászorult a karjára, és nem engedte.
- Válogasson csak - szólt a hang kereskedői nyájassággal. - Amit parancsol, öreg huszár. S
amit meg is fizet. Csakhogy minden a fia megolvadt, elszenesedett övcsatjává változott a kezében.
- 86 -
9
NYOLCADIK FEJEZET
Danforth Keetonnak agydaganata nem volt ugyan, de igenis kutya fejfájás kínozta ezen a
szombati reggelen irodájában. Íróasztalán az 1982-től 1989-ig terjedő vörösbe kötött városi adókönyvek
tornya körül a levelezése - Maine állam adóhivatalának levelei s az ő válaszainak fénymásolatai.
Kezdték elborítani a hullámok. Keeton látta is jól, csak tenni nem tehetett felőle.
Elszaladt Lewistonba tegnap délután, hajnali fél egy tájban tért meg, majd az éjszaka hátralévő
részét dolgozószobájában töltötte talpon. A szoba hosszát méregette, amíg felesége nyugtatókon
vett álmát aludta odafönn a hálóban. Keeton arra eszmélt, hogy tekintete mind gyakrabban keresi
a szoba sarkában álló kicsiny szekrényt. Annak a fölső rekesze szvetterekkel volt megtömve,
régi, molyrágta szvetterekkel, de alattuk faragott doboz rejtőzött. Apja faragta, még mielőtt a lopakodó
Alzheimer minden szép tehetségétől és emlékétől megfosztotta. A dobozban pedig revolver
lapult.
Keetonnak meg kellett állapítania, hogy a revolver egyre gyakrabban jár az eszében. Nem
maga ellen fordította volna, nem. Még nem. Ellenük. Üldözői ellen.
Háromnegyed hatkor kilépett házából, kocsiba ült, és az üres hajnali utcákon elgörgött a Városházáig.
Eddie Warburton seprűvel a kezében, Chesterfielddel a szája sarkában (a Hasznos Holmikból
szerzett színarany Szent Kristóf érmet bezzeg kék lenvászon inge alá rejtette!) figyelte
Keetont, amint kaptat a lépcsőn fel a második emeletig. Egyetlen szót nem váltottak. Eddie megszokhatta
az elmúlt egy-két esztendőben, hogy Keeton a leglehetetlenebb időben jelenik meg hivatalában,
Keeton pedig meg sem látta Eddie-t már réges-rég.
1