STEPHEN KING

Mr. Gaunt az álla alá ékelte két mutatóujját. - Hátha nem is könyvet tart a kezében? Hátha
némelyik hasznos holmim nem is az, aminek tetszik? Talán semmiségek, de fontos tulajdonságuk,
hogy azt az alakot öltik, amiről leendő vevőjük álmodik. - Elgondolkodott, s hozzáfűzte még: -
Hátha maguk az álmok ezek a holmik?
- Ez nekem magas.
Mr. Gaunt elmosolyodott. - Tudom. Nem tesz semmit. De ha bácsikája írta mégis a könyvet,
mi másról szólna, mint elásott kincsekről, igaz-e, Ász? Nem mondaná, hogy nagybátyját e téma érdekelte
mindenekfölött?
- Szerette a pénzt, szó se róla - bökte ki Ász kelletlenül.
- Csakhogy a pénzével mi lett? - tette fel a kérdést Mr. Gaunt. - Hagyott magára? Miért ne
hagyott volna. Hiszen maga volt egyetlen megmaradt rokona!
- Nem hagyott az nekem egy büdös buznyákot! - tört ki Ász. - A város mind azt beszélte,
hogy a vén gazembernek megvolt az első centje is, amit megkeresett, aztán tessék! Amikor fölfordul,
nem marad a bankban több négyezer dollárjánál! Annyi meg épp kellett a temetésre. Meg a
romeltakarításra itt a sarkon. S amikor kinyitották a széfjét, tudja, mit találtak?
- Tudom - felelte Mr. Gaunt részvevőn, de a szeme kacagott. - Nyereménybonokat. Hat kötet
Skót Posztóbont, meg tizennégy Arany Kötvény-bont.
- Szó szerint! - mondta Ász gyászosan, és megforgatta kezében az Új-Anglia elásott kincseit.
De tévetegségét mintha elnyelte volna a düh. - És tudja, mit! Az Arany Kötvény bonokkal már
nyerni se lehet! Megbukott a cég! Castle Rockban mindenki tartott a vén szarostól, még én is, mit
mondjak, mert azt hitte mindenki, hogy Dárius! Aztán ez marad utána!
- Hátha a bankokban nem bízott? - töprengett Mr. Gaunt. - Hátha elásta a kincsét? Ilyesmi
nem lehetséges, mondja, Ász?
Ász válaszra nyitotta a száját, de becsukta. S nyitotta újból, és becsukta.
- Hagyja ezt - intette le Mr. Gaunt. - Olyan, akár a hal a harasztban.
Ász jobban megnézte a könyvet. Letette a pultra, úgy pörgette apró betűs lapjait. Egyszerre
olvasójelféle röppent ki belőle, rosszul hajtogatott barna, goromba csomagolópapír. Nyomban ráismert.
A Hemphill ABC-jének bolti zacskójából hasították... Milyen gyakran látta gyerekkorában,
hogy a bácsikája ilyen zacskókból hasogat le - azért tartja ósdi nacionálkasszája alatt... S hányszor
látta, hogy ilyeneken számol, ilyenekre írja a nyugtáit...
Remegő kézzel hajtogatta szét.
Térkép akar lenni, annyit látott nyomban, de el nem igazodott rajta. Kusza vonalakat, kereszteket,
reszketeg köröket látott csupán.
- Hogy a bánatba kell nézni eztet?
- Élesítse az érzékeit - ajánlotta Mr. Gaunt. - Ez talán a segítségére lesz.
Ász föltekintett. Mr. Gaunt ezüstkeretes kicsiny tükröt tett le a pénztárgép mellé a tárolóra,
majd kinyitotta azt a másik borítékot, amelyet a fiókból emelt ki az előbb, és tekintélyes mennyiségű
kokaint töltögetett rá a tükörre. Ász gyakorlott szemmel úgy ítélte, hogy az anyag igen finom
minőségű. A tárlóra szegeződő irányfény ezer szikrát vetett apró kristályain.
- A szép szerelmit! - Orra viszketni kezdett a várakozásban. - Kolumbiai?
- Nem, ez spéci hibrid - válaszolta Mr. Gaunt - a Leng síkjáról. - Arany tollkést vett ki őzbarna
zakójának zsebéből, és hosszú lánccá kezdte kotorni a fehér halmot.
- Az meg merre?
- Amerre a kurta farkú malac túr - felelte Mr. Gaunt, és föl sem pillantott. - Ne kérdezősködjön,
Ász. Adósok jobban teszik, ha az élet ajándékait akadékoskodás nélkül fogadják.
Visszatette tollkését, és ugyanabból a zsebéből rövidke üveg szívócsövet vett elő, majd tükröstül
odanyújtotta Ásznak. - A vendégem.
A szívócső szokatlanul súlyosnak bizonyult. Nem is üveg, valami hegyikristály, találgatta
Ász. A tükör fölé hajolt, majd megállt habozón. Hátha AIDS-es az öreg szivar? Vagy más nyavalyát
ragaszt rá?
Ne kérdezősködjön, Ász. Adósok jobban teszik, ha az élet ajándékait akadékoskodás nélkül
fogadják.
- Isten neki - mondta, és szippantott. Feje megtelt azzal a hullámzó banán-citromillattal, ami
az elsőrendű kokain ismertetőjele. Ez bizony érett portéka és erős. Ász szíve nyomban meglódult.
- 159 -