STEPHEN KING

- Jaj persze! - bókolt a kutasfiú, és már lódult is. - Persze! Persze!
Csakhogy alig volt tizennégy cent az órán, kattant kezében a töltőpisztoly. Nyomkodta egy
darabig, de a benzin kilöttyedt, és végigcsorgott a Talisman sárga oldalán.
- Mintha nem venné be - próbálkozott a kutasfiú félénken.
- Ha nem, hát nem.
- Talán a bevezető cső dugult el...
- Törölje le azt a benzint a kocsimról. Még foltot hagy. Mit áll?
A legény ugrott, és törölgette, Ász pedig betért a klotyóra egy szippantásra. Kijőve tisztes
távolságra találta a kutast a Talismantól, s igen nyugtalanul facsargatta a törlőrongyát két kezével.
Ez begazolt, gondolta Ász. Ugyan mitől? Éntőlem? Nem, mert a Mobil kezeslábasába bújt
fiú alig nézett őfelé. Nem bírta levenni szemét a Tuckerről.
Többet babrálhatott vele a kelleténél.
A megvilágosodás elégedett kis mosolyt varázsolt a szája sarkába.
Piszkálta a fiú, aztán történt valami. Nem is fontos, mi. De megtanította, hogy mindent a
szemnek, semmit a kéznek.
- Nem tetszik tartozni semmivel - jelentette a kutasfiú.
- Helyes. - Ász bevágódott a kormány mögé, és indított. Újabb lehetőség járt az eszében.
Akármilyen hajmeresztő, lehetőségnek óriási. Mert mi van akkor, ha mindig üreset mutat? S a tartály
mindig teli?
A New Hampshire-i pályaszakaszon a személyautókról így szedik a díjat: bedobsz egy dollárt
(CENTEKKEL NEM FOGLALKOZUNK!) a kosárba, a piros zöldre vált, és mehetsz. Hanem
amikor Ász megállt az állványból kinyúló kosár előtt a Tucker Talismannal, a fény nyomban zöldre
váltott, és a táblán ezt olvasta:
FIZETVE, KÖSZÖNJÜK!
- Úgy is kell - motyogta Ász, és indult Maine-nek. Mire Portlandet elhagyta, a Talisman utazósebessége
lehetett száznegyven, de Ász érezte, hogy volna a ficakban jóval több is. A falmouthi
kilépőnél, a bukkanóban az Állami Rendőrség járőrkocsiját pillantotta meg az út mellett. Vezetőablakán
a radarágyú jellegzetes torpedóformája ütközött ki.
Hohó, gondolta Ász. Lebuktam. Minek nekem így tépni ezzel a sok szarral?
Pedig tudta, minek. Nem is a szippantások miatt. Máskor talán igen. Most nem. A Talisman
akart tépni. Ránézett a mérföldórára, lazított a gázon, de öt perc múltán arra eszmélt, hogy a lába
majd a padlón megint.
Várta, hogy a járőrkocsin lüktetni kezdenek a kék fények, és repeszt utána, de nem ez történt.
Ász száznegyvennel suhant el mellette, és a rendőrök meg sem moccantak.
Hőj. Ezek beverték a hunyót.
Pedig ilyen sincs. Ha radarágyú ötlik ki az ablakon, olyankor a dekás éber odabe és lódulna.
Inkább az történt, hogy nem látta meg a Talismant. Bolondságnak tetszik, de igaz. A nagy sárga kocsi,
hiába virít a harmadik fényszórója, nem jelenik meg se a radar ernyőjén, se a dekás szemében.
Ász vigyorogva sétáltatta föl a sebességét száznyolcvanra, és negyed kilencre elérte Castle
Rockot. Majd négy órát megtakarított.
Mr. Gaunt előkerült a bolt mélyéből, és a napvető alól nézte, hogyan tessékeli be Ász a
Talismant a Hasznos Holmik előtti fűrészfogas parkolóba.
- Hamar fordult, Ász.
- Hamar. Szépen szalad ez a kocsi.
- Úgy is kell neki - állapította meg Mr. Gaunt, és végigsimított a Tucker enyhén lejtő orrán. -
Ilyen a természete. Elhozta az árumat, ugye?
- 179 -
7
8