STEPHEN KING

Alan ügyet sem vetett Ász végére. Leland Gaunt se.
Álltak szemközt, Gaunt a járdán, Alan a kombija mellett, az iszonyúan sipogó bőrönddel.
Gaunt sóhajtott, és lehunyta a szemét. Derengés vonult át az arcán. S mire szemét újból nyitotta,
az a Leland Gaunt lett ismét, aki Castle Rockban annyi vevőt csalt tőrbe személyes varázsával.
Lepillantott a mellette heverő papírkígyóra, elfintorodott, aztán lerúgta a járdáról. Végül ismét
Alanre emelte tekintetét, és intő fél kezével figyelmeztette:
- Ne vitatkozzunk, seriff uram. Későre jár, fáradt vagyok. Ön kinn látna városából, én pedig
menni készülök. Megyek is, amint visszakaptam jogos tulajdonomat. Márpedig a bőröndöt jogosan
szereztem.
- Nekem ugyan magyarázhat, uram. Én nem hiszem.
Gaunt haragos türelmetlenséggel hallgatta. - Nem hisz a szabad kereskedelemben, seriff úr?
Minek nézzem akkor? Talán kommunistának? Megalkudtam én a bőrönd tartalmának minden darabjára!
Tisztességes alkuval. S most a nyereségemre pályázik? A tej hasznát fölözné, vagy mit
mondjak? Szívesen fizetek haszonrészesedést... ez azonban, szögezzük le, nem törvényes, hanem
üzleti természetű alku lesz...
- Csakhogy maga csalt! - sikoltotta Polly. - Csalt, hazudott, ármánykodott!
Gaunt megbántott pillantást vetett rá, majd Alanre nézett. - A közbevetést vissza kell utasítanom.
Üzletpolitikámból nem engedek. Megmutatom az érdeklődőknek, mim van eladó. Aztán határozzanak.
Éppen ezért...
- Megtartom mégis - fejezte be mondatát Alan egykedvűen. A száján a novemberi jéghez
hasonló mosoly villant. - Nevezzük a bőröndöt bűnjelnek.
- Velem ilyet nem tehet, seriff uram. - Gaunt lelépett a járdáról az úttestre, szemében tűfények
vöröslöttek. - Ha ragaszkodom hozzá, tulajdonomat az élete árán sem kaparintja meg. Márpedig
ragaszkodom. - S amint megindult Alan felé, a tűfények szikrái egyre mélyültek. Útjában belehágott
Ász zabkásaszínű agyvelejébe.
Alan a gyomra redőit is érezte, de nem hátrált. Nem tisztázta aztán sem, miféle ösztöne súgta,
hogy a két tenyerét rátapassza kombijának bal fényszórójára. Keresztezte rajta az ujjait, madarat
formált belőlük, majd csuklóit kezdte lengetni.
Huncut a rigó! A bírónál huncutabb, Mr. Gaunt, gondolta.
Nagy madár - inkább keselyű, mint rigó - árnyképe röppent át a Hasznos Holmik hívogató
portálján. Gaunt a szeme sarkából látta először - odafordult, eltátotta a száját, majd visszavonult a
járdára.
- Pusztuljon a városból, uram - mondta Alan, majd átrendezte árnyjátékát, és a keze nyomán
nagy kutya, talán bernáthegyi slattyogott el a Varró Nők bejárata előtt a kombi fényszórójának körében.
S valahonnan a közelből, véletlenül vagy nem, kutya kezdett ugatni. Ugatásából ítélve nagy
kutya.
Gaunt arra fordult, zaklatottan, egy csöppet nem magabiztosan már.
Alan hitetlenül nézte, és vadul dobogó szívében nőttön-nőtt a megvetés. - Térjen észhez!
Veszített. Nem emlékszik már, mi jár a vesztesnek?
Gaunt egy hosszú percig bámulta Alant, majd bólintott. - Tudtam, miért kerülöm - mondta
mintegy magának. - Tudtam, és igazam lett. Helyes. Győzött. - S amint fordult el, Alan már-már
megkönnyebbült. - Megyek...
Csakhogy fordult vissza, a kígyónál fürgébben! Olyan fürgén, hogy Alan lajhárnak tetszett
mellette. Arca ismét változott. Emberi vonásai eltűntek. Barázdált démonképpel tekintett Alanre, s a
nagyra nyílt szeme lángolt.
- ...de nem a jogos tulajdonom nélkül! - harsogta, és ugrott a bőröndjéért.
Valahonnan - a közelből-e vagy ezermérföldes messziségből - Polly sikolya szólt: - Vigyázz,
Alan! - De vigyázni nem maradt idő. A kén- és sültcipő szagú démon fölötte volt. Tenni vagy halni
lehetett csak.
Alan végighúzta jobb kezét a bal csuklóján, hogy az óraszíja alól kilógó csöpp gumihurkot
megtalálja. Fél lelke intette, hogy nem fog működni már- bűvészet őt meg nem mentheti még egyszer,
szakállas ez a fogás...
- 311 -
16