STEPHEN KING

- Átszaladhatok később, ha gondolod, Nettie... Ne?... Lehet, hogy a pihenés a legjobb
gyógyszer... Hogy? Holnap? - Polly nevetett. Üdülés, megbékülés volt Alan fülének, mint mindig. S
elgondolta most is, hogy a titkokra várni ráér, ha egyszer-egyszer része lehet ebben a nevetésben.
- Ne boldondozz! Holnap szombat! Holnap kora reggel én még a bűn fertőjében dagonyázok!
Alan elmosolyodott, kihúzta a tűzhely fiókját, kivette az edényfogó kesztyűt, majd kinyitotta
a sütőt. Egy, kettő, három, négy krumpli. Ki bír eltüntetni négy ekkora szem sült krumplit? Persze
tudta azt is, hogy krumpli több lesz a kelleténél. Polly így főzött. A négy nagy sült krumpli mögött
is lappanghatott valami titok - de majd rájuk virrad az a nap, hogy megért mindent, nem kell örökös
vizsgálatban élnie.
Kirakta a krumplikat a tálra, és egy pillanattal később csipogni kezdett a mikrosütő is.
- Mennem kell, Nettie...
- Semmi sietség! - rikkantotta Alan. - Végére járok mindennek, mint a jó nyomozó, hölgyem!
- ...de hívsz, ugye, ha szükséged van valamire? Nem halogatod és nem titkolod, igaz?... Jó...
Tessék? Nem, csak kérdeztem... Neked is... Jó éjszakát, Nettie.
Mire Polly kifordult a konyhába, Alan már az asztalra tette a csirkét, és szorgalmasan hámozta
a sült krumplit.
- Te angyal! Rád se bíztam!
- Szolgálati kötelem, hölgyem. - Sok minden egyéb közt tudta azt is, hogy amikor Polly a
kezével kínlódik, az élete hiábavaló hadakozás a pokol tornácán, és minden vereségét zavarral és
fájdalommal fizeti meg. Megtömni a mosogatógépet, gyújtóst rakni a kandallóba, késsel-villával
hámozni forró krumplit - csupa ilyesmi.
- Ülj le - szólt rá Pollyra. - Kezdjük a dagonyázást.
Polly elnevette magát, és megölelte. Alanben a kérlelhetetlen megfigyelő jegyezte, hogy
Polly az alsókarjával szorítja a hátát, nem a tenyerével. De egy ösztönösebb megfigyelő tudatta azt
is, hogy segít az ölelésen teste nekiszorításával - sőt jegyezte samponjának mézes illatát.
- Csoda ember vagy - súgta Polly.
Alan megcsókolta. Gyengéden először, majd szenvedélyesebben. Tenyere lesiklott Polly hátán,
és tomporának dombján állapodott meg. Agyonmosott farmerja puhább volt a bársonynál.
- Ülj neki, vadember - biztatta most már Polly. - Előbb evés, aztán bujálkodás.
- Ígéred? - Mert ha a keze nem javult, gondolta, kibújik a dologból szépszóval.
- Nagyeskü - felelte Polly, így aztán Alan megbékélten ült az evésnek.
Haladunk.
- Al hazajön hétvégére? - tudakolta Polly, amint leszedték az asztalt. Alan megmaradt fia
Bostontól délre tanult a Milton Akadémián.
- Öhö - nyögte válaszul Alan a tányérok kapargatása közben.
- Gondoltam - jegyezte meg Polly a kelleténél talán mellékesebben -, mivel hétfőn Kolumbusz
napja, és tanítás aznap nem lesz...
- Lemegy Dorfékhoz Cape Codra - mondta Alan. - Al Dorfnak Carl Dormant emlegeti, a
szobatársát. Kedden telefonált már, és kérdezte, lemehet-e a háromnapos hétvégére. Mondtam, hogy
le.
Polly megfogta a karját, Alan pedig odafordult hozzá. - Mennyit írsz ebből az én rovásomra?
- Miből mennyit? - bámult rá Alan meglepetten.
- Tudod te. Szereted a fiadat, ha nem is majomszeretettel. Hányszor járt itthon Al, amióta a
tanítás megkezdődött?
Alan egyszerre megértette, hova lyukadna ki Polly, és megkönnyebbülten elvigyorodott. -
Csak egyszer - felelte -, akkor is azért, mert sürgős megbeszélnivalója akadt régi számítógépfejő
cimborájával, Jimmy Catlinnel, mivel a legérdekesebb programjai nem akartak futni az új Commodore
64-esén, amelyet születésnapjára kapott tőlem.
- 76 -
5