STEPHEN KING

- Polly? - pislogott Alan. Ijedelem fogta el, mint bárkit, akinek hajnali háromkor csördül
meg a telefonja. Polly ilyesmihez sosem folyamodott, mert a szerénysége tiltakozott volna. - Megmondta,
miről van szó, Sheila? Brékó.
- Nem mondta. Brékó.
Nem hát. Kérdezni sem kellett volna. Polly nem fecsegi ki a baját. Alan meglepetésére vallott
már az is, hogy ilyet kérdezett.
- Seriffem?
- Kapcsolja, Sheila. Brékó.
- Meglesz. Brékó.
Ting! Alan állt a napfényben, és a szívét figyelte. Erősen is vert, gyorsan is.
A ting ismét felhangzott, és Sheila távoli, szinte tapogatózó beszéde követte. - Mondjad,
Polly... megvan az összeköttetés, azt hiszem.
- Alan? - Mint dühös óriás kiáltása, akkorát szólt.
- Én vagyok az, Polly... mi baj?
Pillanatnyi hallgatás volt a válasz. S a hallgatás mélyén más beszélgetések távoli zagyvasága.
Alannek volt ideje meggondolni, hátha megszakadt... S szinte remélte.
- Tudom, Alan, hogy a beszélgetésbe belehallgatnak - mondta Polly -, de te is tudod, mit
kérdezek. Hogy tehettél ilyet? Hogy telt tőled?
Mintha ismerős lett volna a kérdés. - Nem értelek, Polly...
- Értesz pedig jól. - Polly keményen és rekedten beszélt. Alan sejtette, hogy sírás kerülgeti. -
Csalódásról beszélni lehetetlen. Hogyan mondjam el, hogy csak az álarcod ismertem?
Tudta is már Alan, honnan ismerős. Kísérőszövege azoknak a rémálmoknak, amelyekben
Annie és Todd a halálba indulnak a Scouttal, ő meg csak áll az útfélen, próbálja leinteni őket, de a
karját nem bírja. Kiáltana rájuk, de nem tudja, hogyan nyissa a száját, úgy húznak el szinte láthatatlanul...
S ez most a kifordított rémálom, mikor ő a láthatatlan Polly szemében.
- Annie... - Borzadva harapott rá a nyelvére. - Polly! Nem tudom, mit akarsz mondani, Polly,
de...
- De tudod - tört ki Pollyból. - Ne is mondd, hogy nem! Miért nem vártad meg, hogy én
mondjam el, Alan? S ha nem várhattad, miért nem engem kérdeztél? Miért szimatoltál a hátam mögött?
Hogy tehetted?
Alan erősen lezárta a szemét, hogy megfékezze kusza gondolatait. Kevés sikerrel. Egyetlen
csúf kép körül állapodtak meg: Mike Horton, a norwayi Express segédszerkesztője ráborul a nagyítóra,
és zavaros gyorsírásával jegyzeteket készít.
- Nem tudom, mit gondolsz, mit tehettem, de annyit tudok, hogy tévedsz. Azt ajánlom, beszéljük
meg a dolgot...
- Nem. Nem találkozhatok veled most, Alan.
- Dehogynem. Találkoznunk kell. Ott leszek a...
Henry Payton figyelmeztetése akasztotta meg. Akár nyomban, ha ajánlhatnám. Még mielőtt
ideges lesz, és meglátogatja rokonait a dél-dakotai Bivalybasznádon.
- Hol leszel? - kérdezte Polly. - Hol leszel?
- Eszembe jutott valami - nyögte ki Alan.
- Igazán? Nem véletlenül egy levél, amit szeptember elején írtál San Franciscóba?
- Nem értem, miről beszélsz, Polly... Most nem is töprenghetek, mert újabb hívásom lesz...
de később...
Polly szava zokogásba fúlt. Más nem is értette volna talán, de Alan értette. - Nincs később,
Alan! Késő a későbbhöz!
- Hallgass meg, Polly...
- Nem! Nem hallgatlak meg, te álnok szimatoló!
Ting! Alan újra a vonalat adó telefont hallgatta, és úgy nézett szét a Fő utca meg az Iskola
utca sarkán, mint aki nem érti, hogyan keveredett oda. Szeme is azt a talányt tükrözte, amit a verekedőké,
pillanatokkal azelőtt, hogy a lábuk kiadna rajtuk, és hosszú téli álomra hajtanák a fejüket.
Mi történt? Hogy történt ilyen gyorsan?
El nem gondolhatta. Az elmúlt héten megveszett a város. S most Pollyra is átragadt a veszettség.
- 221 -