STEPHEN KING

Mr. Gaunt mosolygott. - Pedig nem is készültem, Brian. Vakszerencse... Vagy inkább bolond?
Brian beérte egy jókora bólintással. Teherként húzta le a kezét a kincs plasztiktokjában.
- Vegye ki a képet - bátorította Mr. Gaunt.
Brian szava nem akart megeredni. Károgás lett a válasza: - Nem merem.
- No majd én - vállalkozott Mr. Gaunt. Kivette Brian kezéből a tokot, gondosan ápolt ujjaival
belenyúlt, és előhúzta a képet, úgy adta vissza Briannek.
Brian még a toll barázdáját is láthatta a papíron, ahogyan Sandy Koufax rávéste a nevét... A
nevüket! A rányomtatott kézjegye Sanford Koufaxot mondott, az ajánlása meg Sandy Koufaxot.
Nem szólva arról, hogy ajánlással az igazi! Hiszen ez a kártya Sandy kezében forgott, maga írta rá
legendás nevét!
De nemcsak a magáét, Brianét is! Valamelyik gyerek, akit Briannek hívtak ugyancsak, ott
lesett rá az öltöző ajtajában mérkőzés előtt, és a nagy reményű Sandy Koufax maga kanyarította rá
az ajánlást, talán még a rágógumit sem vette ki a szájából... De hátha énrám gondolt?
S megint fordult vele egyet a világ, mint az előbb, amikor a fa kövületét szorongatta: Csak
most sokkal elsöprőbb érzés volt.
Frissen nyírt fű illata.
Bot súlyos csattanása lóbőrön.
Rikkantások és nevetés, baseballcsapat öltözőjéből.
- Tiszteletem, Mr. Koufax, aláírná énnekem ezt a kártyát?
Keskeny arc. Barna szem. Gesztenye haj. A sapka lekerül róla, fejvakarás a haj tövén, majd
visszakanyarodik rá a sapka. - Persze, öcsi. - Koufax elveszi a kártyát. - Hogy hívnak? - Briannek,
Brian Seguinnek.
Percegés a kártyán. Vésett tűz.
- Csatár leszel te is, ha megnősz, Brian? - A kérdés lélektelen. Közben föl sem néz, jobb kezével
fogja a kártya sarkát, úgy kanyarítja rá nevét hamarosan-legendás baljával.
- Ha lehet.
- Eddzél szorgalmasan! - Azzal visszaadja a kártyát. - Meglesz!
S a jövő legendája már indul is. Lusta sétája kocogásba csap a frissen nyírott füvön a gyúróba.
Árnyéka kocogva követi...
- Brian? Brian!
Csontos ujjak pattogtak az orra alatt... Mr. Gaunt ujjai. Brian ocsúdik kábulatából, és látja,
hogy Mr. Gaunt kuncogva figyeli.
- Elszálltál, Brian?
- Bocsánat - mentegetőzött Brian vörösen. Tudta, hogy vissza kellett volna adnia a kártyát
már, de a keze nem eresztette. Mr. Gaunt tekintete megint a szemébe mélyedt, nem is, inkább a fejébe;
és Brian megigézetten bámult.
- Nohát - mondta Mr. Gaunt végül. - Mondjuk, Brian, hogy maga a vevő. Feltéve, de meg
nem engedve. Mennyit adna ezért a kártyáért?
Brian úgy érezte, kőgörgeteg zúdul a mellére. - Több pénzem nincs, csak...
Mr. Gaunt keze a magasba lendült. - Csitt! - mondta szigorúan. - Harapjon a nyelvére! Vevő
soha meg ne mondja, mennyi a pénze! Hiszen akkor a tárcáját a kezébe nyomhatná a kereskedőnek,
még a zsebét is kiforgathatná a padlóra a vásár kedvéért! Ha az alkuhoz nem ért, hallgasson, fiam.
Brian úgy érezte, úszik a kék tenger szemében.
- Ennek a kártyának az ára kettős. Egyik fele készpénz. Másik fele megállapodás dolga. Érti?
- Értem - válaszolta Brian, pedig messze járt megint. Messzi Castle Rocktól, a Hasznos
Holmiktól, sőt messzi tulajdon magától is. De a messziségben sem tapasztalt egyebet Mr. Gaunt
tenger szeménél.
- Az 56-os, kézjeggyel ellátott Sandy Koufax-kártya készpénzára nyolcvanöt cent - mondta
Mr. Gaunt. - Méltányos ár?
- Nagyon - válaszolta Brian síri hangon. Úgy érezte, távolodik egyre, s hogy ekkora távolságban
elmosódik a világos emlékezet is.
- 15 -