STEPHEN KING

Más nem lehetett, csakis Nettie Cobb. Minél többet töprengett, annál bizonyosabbá lett a
dolgában. S abban, hogy Nettie megbocsáthatatlant vétett ellene. Nem azért, mert az ő lepedőit
meggyalázta. Nem is a tett aljassága volt a megbocsáthatatlan. Ha lüttyőtől ilyen telik, hát ilyen telik.
A megbocsáthatatlan az volt, hogy Wilma megrémült. Egy másodpercig csak, igaz. Amíg a
barna rondaság az arcába lobbant, mintha szörny simogatta volna meg a nyálkás kezével... De rémületből
egy másodperc is sok.
- Wilma - szólalt meg Pete újból, és Wilma felé fordította keletlentészta-képét. Pete-nek nem
tetszett, amit felesége arcáról olvasott a tornácról ideragyogó fényben. Fehér lapály, fekete árnyékok
gödrei. Semmitmondó pillantása sem tetszett. - Szívecském! Nincs semmi bajod?
Wilma elsöpört mellette; egy pillantására sem méltatta. Pete alig maradt meg a nyomában,
amíg berobbant a házba és rontott a telefonnak.
Nettie a nappalijában üldögélt. A lábánál Fogdmeg, az ölében új zománcüveg lámpaernyője.
Ekkor érte a telefon, háromnegyed nyolc előtt öt perccel. Felpattant, szorosabbra fogta a lámpaernyőt,
közben bizalmatlanul és riadtan pillogott a telefonra. Az a bizonyosság lepte meg - bolond bizonyosság,
mégsem szabadulhatott az efféléktől -, hogy valami hatósági személy jelentkezik, és ráparancsol:
szolgáltassa vissza nyomban a gyönyörűséges lámpaernyőt, mivel ő ilyen gyönyörűséghez
hozzá nem juthat. Mást illethet az csak, és szó sem lehet arról, hogy ő iktassa a gyűjteményébe.
Fogdmeg is fölpillantott, kérdőn, hogy lesz-e ebből telefonálás, de aztán visszaejtette orrát a
két mancsa közé. Nettie gondosan félretette a lámpaernyőt, és felvette a hallgatót. Alighanem Polly,
azzal, hogy ugyan vásároljon vacsoráravalót a Hemphill-féle ABC-ben, ha holnap dolgozni jön.
- Halló, Cobb-lakás - mondta pattogón. Életében tartott a Hivatalos Személytől, és rájött régen,
hogy félelmétől hivatalos pattogással szabadulhat. Annyira, amennyire.
- Láttam a művedet, te félcédulás! - csapta meg egy hang, akár egy jégcsákány.
Nettie lélegzete elakadt, szíve elindult a torkának. Fogdmeg kérdőn emelte rá a szemét ismét.
- Ki... Ki az... Kicsoda...
- Tudod te jól - válaszolta a hang, és Nettie tudta már, persze. Az a gonosz nőszemély.
Wilma Jerzyck.
- Nem is ugatott! - Nettie hangja vékonyra, sikongósra vált, mintha egy tartály héliumot fölszippantott
volna. - Már megnőtt, és nem ugat bolondjába! Itt fekszik a lábomnál!
- Jól mulattál, amíg a sarat csapdostad a lepedőmhöz, te fapicsa? - Wilmát bőszítette, hogy
úgy tesz a lüttyő, mintha mindig a kutyájáról volna szó.
- Lepedőhöz? Miféle lepedőhöz? Én... Én... - Nettie a zománcüveg lámpaernyőre meredt,
mintha abból erőt meríthetett volna. - Hagyjon énnekem békémet, maga tébolyult!
- Megfizetek, várj csak! Senki az én kertembe nem tör a távollétemben, hogy a lepedőimet
összemocskolja! Senki, de senki más! Érted? Beveszi a zavaros fejed? Hát nem mondom meg, hol
és mikor, leginkább azt nem, hogyan, de visszafizetek, értettél?
Nettie a fülére szorította a kagylót. Holtsápadt lett, csupán a homlokán ütközött ki egy vörös
csík a szemöldökétől a hajáig. Fogát összeszorította, a pofazacskója meg járt, akár a fújtató, hogy a
lihegését fékezze.
- Hagyjon énnekem békémet, mert csúnya világ lesz! - sikongott héliumhangján, de már állt
a Fogdmeg is, és csillogó szemmel hegyezte a fülét. Fenyegetést sejtett, és vakkantott komoran.
Nettie meg sem hallotta. - Csúnya világ lesz! Én ismerek ám... sokakat! Hatósági személyeket! Jóba
vagyok velük! Nem kell énnekem tűrnöm!
Wilma hangja halkabb volt, de éppoly dühödött és szívbéli. - Megbánod még, hogy énvelem
akartál kibaszni! Azt se tudod, megállj, honnan kapod a pofont!
Kattanás hallatszott.
- Ne fenyegessen! - sírta Nettie. A rémület meg a tehetetlen düh könnyei szántották az arcát...
- Hogy lehet ilyen gonosz valaki! Én... én...
- 63 -
4