STEPHEN KING

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Mr. Gaunt első bejelentkezett vevője kedden reggel pontban nyolckor lépett a boltba -
Lucille Dunham, a Nan Villásreggelizőjének egyik pincérnője. Lucille-t reménytelen vágyakozás
ejtette rabul azon pillanatban, hogy a Hasznos Holmik egyik tárlójában fekete gyöngysort pillantott
meg. Ilyenre neki telni sose fog, azt tudta, ha a kezét könyékig ledolgozza érte, akkor se. Nem a garasos
Nan Roberts béreiből! Kapott is Mr. Gaunt ajánlatán, mint éhes hal a csillanó csalin, hogy
nézzen be, amikor majd nem liheg a fülükbe a fél város.
Nyolc óra húsz perckor lépett ki a boltból kábán, üdvözülten. Bagóért jutott a fekete
gyöngysorhoz; harmincnyolc dollár ötvenért! S azért az ígéretért, hogy apró csínyt tesz a baptisták
fölfuvalkodott lelkészével; William Rose-zal. Nem is ráadás ez, gondolta el Lucille, hanem kéj. A
bibliás bunkó őneki soha borravalót nem hagyott az asztalán, egy megveszekedett tízcentest se.
Lucille (aki jó metodista létére nem röstellte megrázni a farát a vérpezsdítő bugira szombat este)
hallott arról harangozni, hogy jótetteinket a mennyben gyűjtik, de Rose nagytiszteletű úrról nemigen
hitte volna, hogy tudja: adni áldottabb, mint kapni.
No, majd ő ad neki egy csöppöt... Nem fog belesántulni, mert Mr. Gaunt megmondta, hogy
ártatlan lesz a tréfa. Mr. Gaunt udvarias mosollyal nézett vevője után. Tevékeny napot tervezett,
bokros tennivalókat, a félóránként bejelentkezett vevők kiszolgálását, számtalan telefont. Kezdődhetett
a karnevál. A nyitány sikeresen lezajlott. Akár megadhatja a jelet az össztánchoz. S valahányszor
idáig jutott, akár Libanonban, akár Ankarában, akár Kanada nyugati tartományaiban, akár itt
Tahófalván, mindig fájlalta, hogy nincs elegendő órája a napnak. Persze megtesz az ember mindent,
hiszen a szorgalmas nem vár a holnapra, és a munka nemesít...
...s ha szeme nem csal, a nap második vevője, Yvette Gendron állt meg a napvető alatt!
- Szorgos, bokros, bozontos - mormolta, és széles üdvözlő mosolyt illesztett a képére.
Alan Pangborn nyolc harminckor érkezett hivatalába, és látta, hogy a telefonjára máris üzenetet
ragasztottak. Henry Payton kereste az államiaktól hét óra negyvenötkor, és meghagyta, hogy
Alan hívja vissza, amint megjön.
Alan letelepedett az asztalához, a telefonkagylót válla és füle közé szorította, majd megnyomta
azt a gombot, amelyik az oxfordi laktanyát hívta. Közben az asztal legfelső fiókjából kiemelt
négy ezüstdollárost.
- Szervusz, Alan - szólalt meg Henry. - A kettős gyilkosságod ügyében rossz újságaim vannak
számodra.
- Annyira rosszak, hogy már az én kettős gyilkosságom lett belőle? - kérdezte Alan, majd
markába zárta a négy ezüstdollárt, nagyot szorított rajta, kinyitotta, és három ezüstdollár feküdt a
tenyerén. Akkor hátradőlt a széken, és két lábát az asztalra rakta. - Nocsak.
- Nem is lepődsz meg?
- Nem én. - Megint rázárta markát a három érmére, és neveletlen ujjával pöccintette ki a legalsót.
Kényes fogás volt, de Alan nem sajnálta tőle a fáradságot. Az ezüstdollár kicsusszant a markából,
és kézelőjébe hullt: Pinty! - hallatszott, amint az első dollárost megütötte. Az ilyen hangot
nyomja el nyílt színen fecsegéssel a bűvész. Alan a tenyerét tárta, s már csak két ezüstdollár volt
rajta.
- Elmondanád, miért nem? - tudakolta Henry epésen.
- Mert az utóbbi két nap egyében alig jár az eszem - vallotta meg Alan, és nem is mondott
nagyot. Vasárnap délutántól, amikor felfedezte, hogy az egymáson heverő női tetemek közül Nettie
Cobbé a fölső, nemcsak gondolkodott - még álmodott is felőlük. És őrlő bizonyossággá lett, hogy
nincs birtokában a megoldás. Így aztán Henry telefonja nem bosszúságára szolgált, hanem megkönnyebbülésére.
Megszorította a két ezüstdollárt. Pinty.
- 184 -
1
2