STEPHEN KING

Henry végérvényesen megrázta a fejét. - Ha ide még egyszer be akarsz térni, akkor azt mondom,
induljál el szépen gyalogmobillal.
- Hát jó! - vágta ki Hugh keserűen, és leszegett fejjel, ökölbe szorult kézzel megindult az ajtónak.
Voltaképpen azt várta, hogy valaki rötyögni kezdjen a háta mögött. Nemhogy várta, remélte.
Hogy akkor kirámolja a krimót, kérem. De az ivóban csend honolt, csupán Reba McEntire magyarázott
valamit Alabamáról.
-A slusszkulcsot átveheted holnap! – kurjantott utána Henry. Hugh nem szólt semmit, csak
ment. Ment, és igen fékeznie kellett magát, hogy sárga utászcsizmájával bele ne erisszen egy rúgást
még a wurlitzerbe. Ment, leszegett fejjel, neki a nagy sötétségnek.
Köd szitált csak, de Hugh úgy okoskodott, hogy ebből csontig ható hideg eső lesz, mire ő
hazaér. Ilyen az ő szerencséje. De ment, semmi el nem téríthette. A levegőn józanodott egy kevéssé.
Csak a szeme villant jobbra-balra, és dúlt lelke áhítozott, hogy a száját elkenyhetné valakinek. Anynyi
mára elég is. Emlékezetében fölvillant annak a gyereknek a képe, aki tegnap délután a kocsija
elébe lépett, és bánta már, hogy legalább azt jól el nem kalapálta. Mert nézzen az a gyerek, kérem,
ne csak menjen.
Átvágott azon az üres telken, ahol a Gallérja állott, amíg le nem égett, aztán elment a varroda
előtt, a Vasáruk Csarnoka előtt, és eljutott a Hasznos Holmikig. Belepillantott a kirakatába, majd
ugyanegyazon pillantással végigmérte a Fő utca hosszát (már legföljebb másfél mérföld az útja; és
meglehet, haza is ér addig, amíg az eső szakadni kezd), aztán meggondolta, és megállt.
A lába majdnem elvitte az új üzlet előtt, hát meg kellett fordulnia. A kirakatba helyezett három
tárgyat egyetlen lámpa derengése világította meg, de a kirakat üvegére is jutott belőle, és Hugh
meglátta magát benne. Tükörképe varázsütésként érte. Olyan volt, mint valami nyúzott kisfiú, akinek
régen ágyban volna a helye, de a szeme még mindig azt keresi, mit is kívánjon karácsonyra,
amit senki más nem kap. És máris tudta, mit, amint a kirakat közepén - Nettie Cobb megcsodált emlékpoharai
közt, ámbár Hugh erről nem tudhatott - díszelgő tárgyon a szeme megakadt.
Rókafarkat látott a kirakat közepén.
És egyszerre 1955 lett megint, amikor a friss jogosítványával mentek, apja 53-as Ford sportkocsiján
a Nyugat-Maine-i Diákbajnokságra - A Castle Rock-Greenspark rangadóra. Hihetetlenül
meleg novemberi nap volt, annyira meleg, hogy a kocsi vászonfödelét leeresztették, és a viaszosvásznat
is rákapcsolgatták. Mivelhogy forróvérű gyerekek ültek a kocsiban vagy hatan: Peter
Doyon hozott egy palack Log Cabin whiskyt, Perry Como szólt a rádióból, Hugh Priest pedig a fehér
kormányt forgatta, és a rádió antennáján csodaszép, hosszú rókafark rebegett, éppen olyan, mint
amilyet itt bámul a kirakatban.
S azzal nézett föl rá az antenna hegyébe, emlékezett még, hogy amikor neki lesz majd sportkocsija,
ő is rókafarkat tűz az antennájára.
Arra is emlékezett, hogy elhárította a flaskát, amikor körbejárt. Elvégre vezetett, s az ember
vezetés közben nem iszik, hiszen felelős utasainak életéért. Meg még valamire emlékezett teljes bizonyossággal.
Hogy tudván tudta: élete legszebb napjának legszebb óráját éli.
Szinte fájt az emlék világossága és érzékletessége - az avarégetés csípős illata, a novemberi
nap csillogása a nikkel-ütközők fényszóróin. És most, amint a Hasznos Holmik kirakatában a rókafarkat
elnézte, rádöbbent arra is, hogy valóban az volt életének legszebb napja - talán az utolsó,
amikor még nem szorult a pia kocsonyás markában. Vagy nem vált még fejre állt Midasz királlyá a
szorításában: hogy minden, amihez csak nyúl, az szarrá válik.
Hirtelen gondolat villant benne.
Meg is változhatnék!
Olyan tiszta volt az ötlet, akár az emlék.
Kezdhetném újra.
Lehetséges ilyesmi?
Azt hiszem, igen. Megvenném a rókafarkat, és föltűzném a Buickom antennájára!
Kinevetnének. A cimborák kinevetnének mind.
- 33 -
6