STEPHEN KING

- Talán háromnegyed tizenegykor? Lehetett tizenegy is. Nem maradt egy óránál tovább,
annyi bizonyos. Miért?
- Semmi, semmi - mondta Alan. Csak az ötlött az eszébe: ha Nettie tovább maradt, nem lehetett
ideje hazamenni, ott találni a kutyáját, köveket szedni össze, füzetlapokat megírni, ráerősíteni
a kövekre, átmenni Wilmához, és beverni az ablakait. De ha háromnegyed tizenegykor elindult már
Pollytól, akkor maradt két óránál több ideje is. Az pedig bőségesen elég.
Hé, Alan! - szólalt meg benne az a hang, amelyik Annie-ra meg Toddra szokta emlékeztetni
nagy vidoran. - Mit kavarod a szart magadnak; jó pajtásom?
Alan nem tudta maga sem. De még egyvalamit nem tudott - hogyan vitte el Nettie azt a rakomány
követ Jerzyckék házáig. Jogosítványa nem volt. Kocsit el nem vezetett odáig.
Ne okoskodjál, jó pajtásom - tanácsolta a hang. - Nettie otthon megírta a füzetlapokat - akár
a döglött kutyája mellett -, a gumipántokat meg kiszedte a konyhája fiókjából. De miért is hurcolta
volna a köveket? Talált eleget Wilma kertjében, nem?
Dehogynem. Alan mégsem szabadulhatott attól az elgondolásától, hogy a köveket már füzetlapokba
csomagolva vitte oda. Semmi nem támogatta... mégis. Gyerek is, akár gyerekes gondolkodású
valaki is így tenne.
Például Nettie Cobb. Ne bonyolódj bele!
Elgondolása azonban megragadt benne.
Polly megérintette az arcát. - Annyira örülök, hogy itt vagy, Alan! Pedig rémes napod lehetett
neked is.
- Nekem talán nem volt olyan rémes. De örülök, hogy elmúlt. Azért legyen elég. Aludj te is
valamit. Holnap lesz tennivalód. Hozzak egy szem fájdalomcsillapítót?
- Ne. Valamennyit legalább a kezem javult. Te, Alan... - De elharapta, s csak fészkelődött a
takaró alatt.
- Mi az?
- Semmi, nem fontos. Hogy itt vagy, sikerül majd elaludnom, azt hiszem. Jó éjszakát.
- Aludj jól, szentem.
Polly elfordult, fülére húzta a takarót, és elcsöndesedett. Alan arra gondolt, hogyan ölelte - a
tarkóján kulcsolódó két kezére. Ha így kulcsolja, jobban lehet csakugyan. Ez az egyetlen jó híre a
napnak, amióta Clut telefonált a mérkőzés második félidejében. Ha mostantól javulhatna már a
helyzet...
Pollynak enyhe orrsövényferdülése volt, és halkan hortyogni kezdett. Alannek tetszett ez is.
Valódi nővel legjobb az ágyat megosztani, aki valódi hangokat ad, és akár le is húzza az emberről a
takarót álmában. Elvigyorodott a sötétségben erre a gondolatra.
Aztán a gyilkosságok jutottak az eszébe megint, és a vigyorgás ráfagyott a képére.
Remélem, most már békemet hagy. Azóta nem látom, nem is hallok felőle. Azért, gondolom,
megértette a figyelmeztetést.
Az ilyen ügyet megfejteni nem kell. Seat Thomas is elég, ha egy pillantást vet rá trifokális
szemüvegén keresztül, és már mondja, hogyan történt. Nem kakaskukorításra álltak ki pisztollyal,
hanem konyhai eszközökkel mentek egymásnak, de a nóta vége a boncmesteri metszés. A kérdés
annyi, miért történt. Néhány kérdése-aggodalma maradt, de azokra is lesz válasz, mielőtt Wilmát
meg Nettie-t eltemetnék.
A homályos pontoknak - azért, gondolom, megértette a figyelmeztetést - már bontakoznak a
körvonalai.
A bűnügy Alan szemében magas kőfallal kerített kert volt. Ha be akart jutni, meg kellett keresnie
a kapuját. Olykor nem is egy kapu szolgált hozzá. De tapasztalata szerint egyet legalább találnia
kellett - különben a kertész hogyan jutott be? Lehetett az nagykapu, nyíllal és villózó neonbetűkkel,
hogy BEJÁRAT ITT. Lehetett kiskapu, s annyira elborította a falról ráboruló borostyán,
hogy körbe kellett járni a kertet néhányszor, amíg rábukkant-de meglett mindig, s ha az ember nem
sajnálta a kezét a folyondár tépdesésétől, be is jutott.
Ez a kapu akár helyszínen talált bizonyíték, akár tanú. Máskor az események logikájára épített
elképzelés csupán. Itt az elképzelés logikája ez: egy, hogy Wilma a zargatások és kibaszások
próbált rendje szerint járt el; kettő, hogy kedves mulatságához nem választott alkalmas személyt;
három, hogy Nettie-ben ismét megpattant valami, mint amikor a férjét megölte. Csakhogy...
- 143 -