STEPHEN KING

mallatkor érkezett haza, de a kokó majd tízig ébren tartotta, hiába volt a megerőltető ásás, az elsötétített
szoba... S még mindig kedve lett volna vasrudat enni és bognárszöget szarni. Miért ne? Miért
is ne? Egy kakasugrás a gazdagság, tudta. Érezte a vizeletéből.
- Mondd, Ász, akarsz-e tudni valamit, vagy csak engem rongálnál?
- Dehogy rongálnálak. Ha tőled jó anyagot kapok, Natty, te is jó anyagot kaphatsz éntőlem.
Olyat, hogy földob egy napra.
- Ne beszélj! - Nat Copeland gyanakvása elenyészett, hangjába tisztelet költözött. - Nem
kajli a dumád, Ász?
- Ko-kojli, fiacskám.
- Megszánsz vele?
- Miért ne - felelte Ász, bár a drága anyag elajándékozása éppen nem állt a szándékában. Kifejtett
még két-három érmét a régi tekercsből, és egymás mellé bökdöste mindet, hosszú sorba. - De
előbb a szívesség.
- Mi legyen?
- Mit tudsz a fehér aprópénzről?
A vonal túlsó végéről hallgatás volt a válasz. - Fehér apró? - kérdezte végül puhatolózón
Nat. - Talán vas?
- Mit tudom én. Te vagy a gyűjtő.
- Nézd meg az évszámukat. 1941 és 45 közt verték-e.
Ász megforgatta a centeket. Egy 41-es volt köztük, négy 43-as, az utolsó 44-es.
- Akkoriak mind. Szerinted mit érnek, Nat? - Próbálta leplezni az érdeklődését, de nemigen
sikerült.
- Egyébként nem sokat - felelte Nat -, de a közönséges centeseknél jóval többet. Megérnek
két-két dollárt. Hármat, ha a VF rajtuk.
- Az meg mi?
- A verdefény. Szóval ha nem kopottak. Van legalább egy kalappal?
- Került egypár - felelte Ász. - Jó pár, Natty komám.
Csalódottságán azonban nem lehetett úrrá. Hat tekercse volt, az háromszáz cent. S amiket az
asztalra kirakott, azok se voltak valami fényesek. Kopottak se igazán, de verdefényesnek ő se nevezte
volna. Hatszáz dollár, mondjuk. Szerencsével nyolcszáz. Hát nem nagy fogás.
- Hozd el, megnézem - ajánlotta Nat. - Elsütöm neked, amennyiért csak lehet. - Aztán emlékeztetőül
hozzáfűzte: - És hozzál anyagot.
- Meggondolom - válaszolta Ász.
- Hé, ne sokat gondolkozzál!
- Lófasz a seggedbe - morogta Ász, és lecsapta a kagylót. S ült, töprengett tovább az aprón
meg a két rozsdás dobozon. Fura, fura. Haszontalan utalványok és hatszáz dollár ára apró. Mi jön ki
ebből?
Hát éppen ez a feneség, okoskodott. - Nem sok. Hol a kincs? Hol a nagy fogás?
Fölkapott az asztal mellől, visszament a hálószobába, és felszippantotta Mr. Gaunt anyagának
hátralevő részét. Kifelé jövet már a kezében volt megint a kötet meg a térkép. Ász kedve is
jobbra fordult. Kijön ebből valami igenis. Újabb fejlövés kellett csak, hogy megvilágosodjon.
Elvégre teli köröszttel a térkép! És már talált ott két dobozt is, ahol a köröszt jelezte, nagy,
lapos kő alján. Körösztök - lapos kövek - elásott kincs. Az sajna igaz, hogy a Papa kicsit jobban
meggárgyult vénségére, mint a városiak tudták, és élete végére nemigen mondta meg, melyik a hamu,
melyik a gyémánt, de viszont a nagy fogásnak- aranynak, pénznek, talán kötvényeknek- ott kell
lenni valamelyik lapos kő alatt.
Az már kiderült, hogy az öreg ásott el értéket is, nemcsak mállott régi ajándékutalványokat.
A régi Masters-tanyán megtalálta a hat tekercs vascentet vagy mit, az is megér hatszáz dollárt. Nem
sok, de annyi látszik, hogy jó nyomon van.
- Ott kell annak lenni - szögezte le Ász villámló szemmel. - Ott is lesz az mind a következő
hét gödörben. Vagy már a következő kettőben, háromban.
Nem lehet másképp.
- 243 -