STEPHEN KING

Igenis - s ha meg tetszik nyomni azt a gombot, majd boldogtalannak tetszik lenni szintén!
Mr. Gaunt azt akarja, hogy meg tessék nézni a filmet. De nem szívességből. Mr. Gaunt nem tesz szívességet.
Meg akarja mérgezni a seriff bácsit, mert már megmérgezett mindenki mást.
Meg kell néznie mégis...
Ujjai a szögletes gomb kerekített formáját tapogatták. Alan szétnézett. Gaunt itt van, semmi
kétség. Itt sejtette súlyos jelenlétét - fenyegető s egyben csalogató valóját. Levele járt az eszében.
Tudom, mennyire és milyen soká foglalkoztatta, mi történt feleségével és fiával életük végső pillanataiban...
Ne tessék, seriff bácsi - suttogta Brian Rusk, s Alan az elkínzott öngyilkosjelölt arcát úgy látta
most, ahogyan a hűtőtáska mellől nézett föl rá. Ne tessék bántani a múltat. Hadd nyugodjon. Mr.
Gaunt hazudik. Én tudom.
Hazudik hát. Tudom én is. Mégis meg kell néznem.
Alan ujja ránehezedett a gombra.
A MŰKÖDIK apró zöld fénye kigyúlt. A videokamera működött tehát, akár volt áramszünet,
akár nem. Alan látta jó előre. Bekapcsolta a kézbevaló piros Sonyt is. A 3-as csatorna hava
kezdett peregni. Alan megnyomta a videokamera kilökő gombját.
Ne tessék - suttogta Brian Rusk hangja, Alan azonban nem hallgatott rá. Átemelte a kazettát,
benyomta, és figyelte, a helyére kattan-e, majd nagyot szusszant, és megnyomta a LEJÁTSZÓgombot.
A képernyő hava helyébe sima feketeség telepedett, majd egy pillanattal később számok
villantak palaszürkén: 8... 7... 6... 5... 4... 3... 2... X.
Kézből fényképezett remegő vidéki út jelent meg. Előterében kissé életlenül ugyan, de fölbukkant
a száma is, a 117-es. Alan ráismert. Megjárta sokszor. Megismerte az út kanyarulatán túl a
fenyőligetet is - aközé vágódott ki a Scout, s az orra a legnagyobb fenyő törzsét fogta körül fémes
öleléssel.
A filmen azonban nem látszottak a fákon ejtett sebek még - ámbár megvoltak a szerencsétlenség
nyomai máig, ha az ember kiment és megnézte. Alan pedig kiment akárhányszor. Ámulat és
rémület ült meg csontjaiban, amint eszmélt - nem csupán a sebezetlen fák láttán -, hogy ez a szalag
aznap készült, amikor Annie és Todd meghalt.
S most látni fogja, hogyan.
Bármilyen hihetetlen, az igazságot látja. Szerettei a szeme láttára múlnak most ki.
Tessék elzárni! - ordította Brian. - Tessék elzárni! Mr. Gaunt mérget árul! Méregkeverő!
Tessék kikapcsolni, amíg nem késő! - Alan azonban nem hallgathatott a szavára. A szíve sem hallgatott
volna őrá, ha azt mondja neki, álljon meg. Fogoly volt.
A kamera balra rántott, el az útnak. Egy pillanatig semmit nem mutatott, aztán a napfény
megcsillant a Scouton. A Scout közeledett. Ahhoz a fenyőfához, amelyiknél utasai befejezik útjukat.
A kocsi földi végcéljához közeledett. Nem is sebesen. Nem is zegzugosan. Jele nem látszott,
hogy Annie a kocsin már elveszítette vagy elveszíteni készült az uralmát.
Alan odahajolt a zümmögő videóhoz. Veríték csorgott az arcán, s halántékán pattogtak az
erek.
Nem lehet igaz! Ez valami hamisítvány! Nem ők ketten azok! Foghatott színésznőt és gyerekszínészt
hozzá! Másképp nem lehet!
Tudta pedig, hogy lehet. Az sem lehetséges, hogy a videokamera a tv képernyőjére vetítsen,
mikor a hálózatba be sem kapcsolta. Mi mást látna, ha nem az igazságot?
Hazugság! - kiáltott Brian Rusk, de olyan messziségből, hogy meg sem kellett hallania. -
Hazugság, seriff bácsi! Hazugság!
De már látta is a közeledő Scouton a rendszámtáblát. 24912 V. Annie rendszámát.
A Scout mögött egyszer csak fémes csillogásra lett figyelmes. Kocsi közeledett, és nagy sebességgel
fogyasztotta a távolságot.
Odakinn a Bádoghíd robbant iszonyú puskaropogással. Alan nem kapta föl fejét. Meg sem
hallotta. Minden figyelme a piros Sony képernyőjére szegeződött, mert Annie meg Todd gyorsan
közeledett ahhoz a fához, ahol életük véget ér.
A kocsi mögöttük jöhetett százhúsz-száznegyvennel. Amint a Scout közeledett a kamerához,
a második kocsi, amelyikről rendőri jelentés nem szólt, még elszántabban követte. Annie-nak meg
kellett látnia, mert gyorsított ő is. De nem eléggé. S már későn.
- 300 -