STEPHEN KING

- Úgy értesülök, szalonszemfényvesztők vagyunk, tisztelt rendőr barátom. Szeretjük a mutatványokat.
Nahát mutatok én is egypárat, mielőtt elfüstölök innen. Leesik az álla, higgye meg.
Galacsinná gyűrte Alan névjegyét a markában. S mikor már eltüntette, kék láng csapott ki a
mutatóujja meg a középső ujja közül. Akkor ismét kinyitotta a tenyerét. Apró füstfoszlányok szálltak
belőle, de a névjegynek nem maradt hamuja sem.
- Csiribí-csiribá - fűzte a mutatványhoz Gaunt.
Myrtle Keeton aznap már harmadszor lopakodott férje dolgozószobájának ajtajához hallgatózni.
Mire reggel kilenc tájt felkelt, Danforth már hazaérkezett és bezárkózott. S most déli egykor
ott tesz-vesz még zárt ajtaja mögött. Amikor beszólt neki, nem ebédelne-e már, Danforth válasza
úgy szólt az ajtón át, hogy hagyja őt békén, dolga van.
Ismét kopogásra emelte kezét... de várt. Félrehajtott fejjel várt. Recsegő, őrlő zajt hallott az
ajtó mögül. Anyja kakukkos órája jutott eszébe. Az zörgött így egy héttel azelőtt, hogy megállt végleg.
Halkan bekopogott. - Danforth?
- Hagyj békén! - Hangja izgatottnak tetszett, felesége azonban nem dönthette el, izgatott-e
vagy aggodalmas inkább.
- Nincs semmi bajod, Danforth?
- Semmi! Hagyjál békén! Megyek hamarosan! - Kelepelés, zörgés. Zörgés, zakatolás. Mintha
a habverőüstbe esett volna kavics. Myrtle megriadt. Csak nem megháborodott Danforth? Furcsán
viselkedik mostanában.
- Danforth? Elszaladjak a pékségbe fánkért?
- Szaladj! - üvöltötte Keeton. - Ügess! Szedd a nyakadba a lábad! Hozzál fánkot, vécépapírt,
műttesd meg az orrod! Csak engem hagyj békén!
Myrtle zavartan nézett körül. Kopogott volna még egyszer, de meggondolta. Már arra se volt
nagyon kíváncsi, mit művel Keeton. Annak se nagyon örült volna már, ha ajtót nyit.
Belebújt cipőjébe meg a melegebbik kabátjába - sütött a nap, de az időnek foga volt -, aztán
kocsiba ült, kiszaladt a Fő utca végére a Kemencébe, és becsomagoltatott hat fánkot - mézes-mázast
magának, csokoládést Danforthnak. Azt remélte, jobb kedvre deríti vele - őneki mindig jókedve kerekedett
a csokoládéevéstől.
Hazafelé véletlenül benézett a Hasznos Holmik kirakatába, és mindjárt rá is lépett a fékre
két lábbal. Ha mögötte jön valaki, belecsattan, annyi szent.
Gyönyörűséges babára lett figyelmes.
Az üzlet ajtaján már nem volt napvető, és az áttetsző plasztikbütykön ez a tábla lógott:
Hát persze.
10
NYITVA
Polly Chalmers szokatlan foglalatossággal töltötte a szombat délutánt. Semmittevéssel. Az
ablaknál ült hajlított bostoni hintaszékében, kezét takarosan összekulcsolta az ölében, és kikipillantott,
ha valaki elment a ház előtt. Alan telefonált, mikor járőrözni indult, és elmondta, hogy
nem sikerült Leland Gaunttal találkoznia. Aztán érdeklődött, jól van-e, nincs-e valamire szüksége.
Polly azt válaszolta, hogy jól, és köszöni, semmiben nem lát hiányt. Válaszának mindkét tétele kegyes
hazugság volt, mert kínlódott igenis, és több mindenre lett volna szüksége. Mindenekelőtt
gyógyulásra.
Nem, Polly - hiányt te csak bátorság dolgában szenvedsz! Annyi kellene, hogy odaléphess
szerelmed elé, és azt mondd: „Itt-ott szépítettem a történetemen, Alan. Amit pedig a fiamról elmondtam,
az szemenszedett hazugság volt. Azért most megkövetlek, és elmondom, mi történt velem,
amíg nem éltem Castle Rockban.”
- 98 -
11