STEPHEN KING

Evvie néni meghalt jó néhány éve. Használja csak ő, mint valami szégyellős hasbeszélő a
bábuját, hogy kérjen randit egy csinos lánytól...
Ne bolondozz, te leány... Hát nem megmondtam neked, hogy ebben a városban egymást érik
a kísértetek? Én is hazajárhatok, nem?
Polly ijedten sikkantott, és szája elé kapta a kezét.
Hazajárok? Nem? Egykutya. A fontos itt csak az, Trisha: Ki kezdte? Ki hazudta az elsőt? Ki
takargatott? Ki vetette az első követ?
- Nem igazság! - kiáltotta Polly a szoba forróságába, aztán meglátta rémült két szemét a hálószoba
tükrében. Így várt egy darabig Evvie néni hangjának visszatértére, de amikor nem jelentkezett,
visszafeküdt megint.
Talán ő vétette el, ha az igazság egy részének elhallgatása vagy a kegyes hazugság vétség.
Talán ő kezdte a takargatást. De ettől Alannek még nincs joga a hivatalos vizsgálat megnyitásához,
mintha rovott múltú bűnözővel volna dolga! Nem volt joga, hogy államközi nyilvántartásba vétesse
a nevét... hogy is mondják a szakmában... csápokat ereszteni... sem pedig... sem pedig...
Oda se neki, Polly - szólalt meg most egy közelibb, ismerősebb hang. - Ne tépelődjön, helyesen
cselekedett. Hát nem hallotta beszédében a zavarodottságot?
- Dehogynem! - sírta Polly a párnájába. - Dehogynem! Ehhez mit szólsz, Evvie néni! - S választ
nem hallott, csak gyengéd bökdösést érzett
(itt most az a kérdés, Trisha)
mintha elfelejtett volna valamit, s az kimaradt volna számításából
(kell-e cukor, Trisha)
és korán vonta volna meg az egyenleget.
Nyugtalanul fordult az oldalára, s az azka a fél mellére borult. S hallotta, hogy az ezüstbörtönben
percen valami. Nem, gondolta Polly. Csak moccan. Tehetetlen tárgy.
Még elképzelni is, hogy élhet ott valami...
Cirio-crip-crip. Az ezüstgolyóbis az ágytakaró és melltartójának fehér kosárkája közt forgolódott.
Crip pric.
Él az bizony, Trisha - állapította meg Evvie néni. - Él az, ne is tagadd.
- Ne bolondozz - mondta neki Polly, és a másik oldalára fordult. - Ugyan mi élhetne ott? Lélegezni
talán még lélegezhetne az apró likakon, de a mi ménküt enne?
Talán - felelte Evvie néni sokatmondón -, talán téged esz, Trisha.
- Az én nevem Polly - tiltakozott Polly erőtlenül.
S a bökdöső érzés egyre erősebbé vált emlékezete határán - annyira, hogy szinte megragadhatta
volna már, amikor a telefon ismét megszólalt. Kétségek közt tápászkodott fel, büszkeség és
vágyódás küzdelmét tükrözte az arca.
Beszélj vele, Trisha! Mi baj lehet? De még jobb, hogyha hallgatod csak. Úgysem sokat hallgattad
eddig, igaz?
Nem is akarok beszélni vele! Ha egyszer ilyet tett velem!
Mégis szereted.
Hát ez igaz. Csakhogy már gyűlölte is.
Evvie néni szava úgy kelt emlékezetében, mint a viharos szél. Kísértet lennél mindéletedben,
Trisha? Mit hánykolódol, te leány?
Polly az elszántság látszatával nyúlt a hallgatóért, fájdalom nélkül és fürgén, de a keze lehanyatlott,
mielőtt elérte volna. Hátha nem is Alan. Hátha Mr. Gaunt. Hátha Mr. Gaunt azt tudatná
vele, hogy még nem végeztek, még nem fizetett meg!
Nyúlt ismét, és ujjai hegyével el is érte a hallgatót, majd visszarántotta a kezét, és idegesen
kacsolta össze a másikkal a hasán. Félt Evvie néni síri beszédeitől, meg attól is, amit délután tett,
vagy amit Mr. Gaunt (vagy éppen Alan!) híresztelhet a városban halott fia felől- meg attól is, hogy
ez a nagy szirénázás és kocsirobogás mit jelenthet.
De megállapította, hogy mindennél jobban mégis Leland Gaunttól szűköl. S mintha nagy
vasharang nyelvére kötötték volna, annak a kongása siketítené, őrjítené és zúzná is.
A telefon elhallgatott.
- 257 -