STEPHEN KING

- Barátom! - álmélkodott Keeton, és el is mosolyodott. Pedig nem mosolygott ő már hetek
óta.
- Hátra a java - biztatta Gaunt, és visszamosolygott rá. - 1930-35 táján készült ez, Mr.
Keeton, vagyis régiség. De nem gyermekjátéknak szánták.
- Nem-e?
- Nem bizony. Ismeri a táncoló asztalt?
- Persze. Kérdez az ember, s az kikopogja a másvilági választ.
- Úgy valahogy. Nos, a nagy válság idején a lóverseny sok megszállottja hitt abban, hogy ez
a befutó az ő táncoló asztala.
Mosolygós, barátságos tekintete újra találkozott Keeton tekintetével. Keetont pedig olyasfajta
érzés környékezte, mint amikor nem hagyhatta ott az ügetőt, holott a jobbik esze azt parancsolta.
- Szamárság, nem?
- De - mondta rá Keeton. Pedig inkább mondta volna, hogy ez az, amit... ez az, amit...
Amit neki találtak ki!
Gaunt körültapogatta a doboz belsejét, és apró bádogkulcsot szedett ki belőle. - Minden alkalommal
más ló nyeri a versenyt. Találomra akad meg a fogaskerék valamelyikben... Elmés szerkezet,
akármilyen együgyű. Figyelje csak.
Bedugta a kulcsot a bádogpálya oldalsó nyílásán, és felhúzta. Kereplés-kalatolás után nyekergőn
megfeszült a rugó.
- Melyik lovat választja? - kérdezte Gaunt.
- Az ötöst - felelte Keeton. Előredőlt, és érezte, hogy a szíve verése máris szaporább. Bolondság-szenvedélyének
végső bizonysága -, mégis első izgalmának villamos rezgését tapasztalta.
- Helyes. Akkor én a hatosra teszek. Talán köthetnénk apróbb fogadást is az érdekesség
kedvéért.
- Azám! Mennyivel tegyük meg?
- Ne pénzzel - tiltakozott Gaunt. - Az én pénzbe való fogadásaimnak napja rég leáldozott,
Mr. Keeton. De ajánlok érdekesebbet: ha a maga lova nyer, én teszek némi szívességet. Kedve szerint.
Ha az enyém, akkor a szívességet maga teszi.
- S ha a győztes nem a mi lovunk, akkor nem ér a nevem?
- Ez az. Benne van?
- Benne én - felelte Keeton megfontoltan. Még jobban rádőlt a bádog versenypályára, és két
tenyere vaskos combjai közé szorult.
A pálya széléről apró fémnyelv állt ki az indítóvonalon. - In-du-láááás - jelentette Gaunt, és
megrántotta a nyelvet. A fogaskerekek kattogni kezdtek a pálya alatt. A lovak megindultak, botorkálón
először, vissza-visszatekingetve szinte, amíg a legerősebb rugó át nem vette az apróbbak szerepét
- majd az első fordulóban nőtt az iramuk.
A kettes számú tört az élre, nyomában a hetes ügetett. A többiek az üldöző bolyban jóval
mögöttük maradtak.
- Húzd meg, ötös! - dörmögte Keeton. - Kapcsolj már rá, hallod!
S mintha az apró ólomló meghallotta volna, úgy csapott ki a bolyból, és a pálya felénél utolérte
a hetest. Gaunt lova, a hatos is fokozta az iramot.
A Befutó rázkódott-zörgött a kis asztalon, Keeton arca pedig úgy világított felette, akár a telihold.
Egy verítékcsöppje is ráhullt a hármas ló zsokéjára. Ha éltek volna, bele is fulladnak talán.
A harmadik körben igen megszaporázta a hetes, és utolérte az első kettőt. Keeton ötöse se
akart lemaradni, Gaunt hatosa pedig a nyomában csattogott. Ez a négy ló tette a rezgő pattogó élbolyt.
- Adj nekik, bamba állat! - rikkantotta Keeton, mintha el is felejtette volna, hogy az övé is
csak ólomból való. Meg azt is, hogy boltban ül, és a tulajt most látja életében először. Régi izgalma
úgy megrázta, akár a drótszőrű foxi a patkányt. - Zavard meg! Hadd szóljon, a szentségit!
S az ötös csakugyan az élre tört. Gaunt lova fél testhosszal követte akkor is, amikor Keetoné
győztesen átrobogott a célvonalon.
Lejártában az óraszerkezet még visszaállította a lovakat az indítóvonalba. Gaunt itt-ott az ujjával
is segítette az elmaradozókat.
- 93 -