STEPHEN KING

násztorta a Család Öröme (a penész a hozzávalókat már leette róla) - és egy 1969-ben lejárt teasüteménybont.
Aláfeszítette körmét a fedelének, és meglazította. A kitóduló levegő megszédítette.
Hátrakapta a fejét. A hang kérdezte volna megint, mit keres itt, de Polly elnyomta.
Belenézett a dobozba, és azt látta benne, amit Mr. Gaunt jósolt: egy köteg Gold Bond jutalomutalványt
és sárgult fényképeket egy skótjuhászkutyával közösülő nőről.
Ezeket kiszedte, begyűrte farmerja farzsebébe, s a szárán dörgölte a kezét egy darabig. Majd
kezet mos, amint lehet, vigasztalta magát. A sokáig eltemetett holmitól mintha tisztátalanná lett
volna.
Másik zsebéből lezárt üzleti borítékot húzott elő. Nagybetűs, gépelt címzése így szólt:
ÜZENET A MERÉSZ KINCSKERESŐNEK
Polly betette a dobozba, rázárta a fedelet, és visszadobta a gödörbe. Az ásóval hamar ráhányta
a földet. Nem sokat egyengette. Minél előbb szökött volna innen. Amint végzett, szinte futva
hagyta ott a színt. Az ásót behajította a szálas gaz közé. Vissza ugyan nem tette volna a pajtába,
bármennyire józan magyarázattal szolgált magának a morgásra az imént.
Amint visszaért a kocsihoz, első dolga volt, hogy a jobb felőli ajtót nyitotta, és benyúlt a
kesztyűtartóba. Papírszemét közt kellett matatnia sokáig, amíg egy régi levél gyufa akadt a kezébe.
Négy szálat is eldobott, amíg szikrát fogott egy. A keze szinte nem is sajgott már, csak annyira
reszketett, hogy az első három szál fejét letörte.
Amikor a negyedik lobot vetett, jobb kezének két ujja közé csippentette. A láng alig látszott
a forró délutáni napsütésben. Bal kezével előkotorta a jutalomutalványokat meg a disznó képeket,
és addig tartotta alájuk a gyufát, amíg tüzet nem fogtak. Aztán félrevetette a gyufát, és meglengette
a régi papírt, hogy a láng jól átjárja. A nő üreges szemű volt és rosszul táplált. A kutya rühes, de
mintha annyi esze lett volna éppen, hogy zavarban legyen. Polly megkönnyebbülten figyelte, hogy
hólyagzik-hamvad az egyik kép, majd amikor kunkorodni kezdett a többi is, oda ejtette, arra a dűlőútra,
ahol egy asszony valamikor másik kutyát, egy bernáthegyit vert agyon baseballütővel.
A lángok egy-kettő elemésztették az utalványokat meg a képeket, s csupán fekete halom
hamu maradt utánuk. A láng elült, elhalt... S abban a pillanatban boszorkányszél kerekedett, és pernyévé
tépázta a hamu halmát, majd tölcsért formált, úgy vitte magával. Polly riadt tekintettel követte.
Honnan támad szél ilyen csöndes napon?
Ugyan már! Meddig nyavalyogsz...
A morgás ismét megütötte a fülét. A pajta forrót lehelő mélyéből jött, s olyan volt, mint a
dangóbázó motorcsónak zaja. Nem képzeletének műve. Nem is vetemedő deszka.
Kutya az!
Polly odapillantott, és két vörös, gödörből kitekintő szempárt látott a sötétségben.
Futva kerülte meg a kocsit. Siettében csúnyán beütötte csípőjét a motorház jobb felébe, de
beugrott, fölcsavarta az ablakokat, s az ajtókat bezárta. Fordított az indítókulcson... A motor dörrent
egyet... de nem indult.
Senki nem tudja, hol vagyok, eszmélt. Senki, csak Mr. Gaunt... Ő pedig nem tudatja majd
senkivel.
Elgondolta, hogy úgy ragad idekinn, mint valamikor Donna Trenton a fiával. De addigra
életre kapott a motor, és Polly olyan gyorsan farolt ki a dűlőútról, hogy kis híján a városi út túlsó
árkában kötött ki. Aztán sebességre váltott, és iszkolt a városnak, amennyire nem szégyenlette.
S a kézmosás szükségéről meg is feledkezett.
Merrill, az Ász akkortájt hengeredett ki az ágyból, amikor Brian Rusk a fejét lőtte szét harminc
mérfölddel odébb.
Kibattyogott a fürdőszobába, mentében lehántotta koszos alsóneműjét, és vizelt vagy két óra
hosszat. Közben megemelte karját, és beszagolt a hóna alá. Aztán megszemlélte a zuhanyt, és úgy
döntött, nem hisz neki. Ráér.
- 241 -
4