STEPHEN KING

kedés ide torkollt, hiába változott az évek során annyi minden. A sötét színű, keserű tortán csak a
cukormáz lett más.
Mr. Gaunt végül mindig fegyvert adott el... és mindig került vevője.
- Köszönöm alássan, Mr. Warburton! - hajlongott Mr. Gaunt, s a fekete házmesternek az öt
dollárja fejében eladott egy ismétlőpisztolyt a Bostonból hozottak közül. Mr. Warburton még kapott
is vissza egy dollárt.
- Köszönettel, Miss Milliken! - Azzal elvett tíz dollárt, és visszaadott nyolcat.
Annyit számolt föl, amennyire vevőinek futotta - se többet, se kevesebbet egy centtel. Zsebéhez
mérten kinek-kinek, ez volt Mr. Gaunt jelszava. Ki-ki szükséglete nem érdekelte őt - elvégre
hasznos holmijaiért hozzá fordultak, s égető szükségük megenyhült.
- Örvendek a szerencsének, Mr. Emerson! Kereskedni, mint régen! Nincs is annak párja! A
holmik pedig soha kelendőbbek nem voltak.
Alan Pangborn nem volt Castle Rockban. Amíg a tudósítók és az állami rendőrök a Fő utca
egyik végében nyüzsögtek, Leland Gaunt pedig a dombnak tartó felében rendezte a végeladást,
Alan a bridgtoni Northern Cumberland Kórház Blumer-szárnyán üldögélt a nővérszobában.
A Blumer-szárny nem volt nagy - csupán tizennégy kórtermet foglalt magában -, de ami
nagyságban hibádzott, azt színpompával pótolta. A fekvő betegek szobái harsány színekben ragyogtak.
A nővérszobában a mennyezetről függő forgón plasztikmadarak billegtek, és csipegették a forgó
tengelyét.
Alan óriás falfestmény előtt ült, Lúdanyó versikéinek képi zűrzavara előtt. Egyik részlete
árust mutatott, aki asztaláról kínálta az áruját, s egy legényke rémülten és megbűvölten bámulta.
Alant az ábrázolás babonázta meg, és gyerekkori emlékezete pergetni kezdte a versikét:
Surmó Simon sereglik
A sokadalomba.
Kérdi tőle a cukorkás
Köll-e bolondgomba.
Alan karja lúdbőrözni kezdett, és kiverte a hideg veríték. Meg nem mondhatta volna, miért,
mégsem csodálkozott. Életében semmi meg nem rázta és meg nem zavarta annyira, mint ez a nap.
Végképp nem fért a fejébe, mi történhetett Castle Rockkal. Hogy borzalmas dolog, az délutánra vált
nyilvánvalóvá, amikor már a zűrzavar az eget verte - de a szelét érezte ő már néhány napja, ha
ugyan nem egy hete. Nem tudta, mi szakad a város nyakába, de annyit sejtett, hogy Nettie Cobb és
Wilma Jerzyck csupán bevezetői az eseményeknek.
Sőt rettegett, hogy azok zajlanak most is, amíg ő itt ül Surmó Simon és a cukorkás társaságában.
Egy nővér, a mellén viselt kicsiny névtábla szerint Miss Hendrie, tért be a folyosóról finoman
nyikorgó krepptalpú cipőben, óvatosan kerülgetve az előcsarnokban szétszórt játékokat. Amikor
Alan bejött, hat-nyolc gyerek játszott itt, némelyik gipszbe tett kézzel-lábbal, más a gyógyszeres
kezeléstől kopaszon, és vígan kurjongattak egymásra, cseréltek építőkockát teherautóra. Vacsoraidőben
most eltakarodtak, vagy az étkezőbe, vagy vissza a szobájukba.
- Hogy van a gyerek? - tudakolta Alan Miss Hendrie-től.
- Változatlanul. - Nyugodtan és mégis ellenségesen tekintett végig Alanen. - Alszik, ahogy
kell. Nagy megrázkódtatásban volt része.
- Mit hallani a szülei felől?
- Apját hívtuk a munkahelyén South Parisban. New Hampshire-ben járt kinn ma délután szerelőmunkán,
és azt mondták, már hazaindulhatott. Otthon fogja megtudni az újságot, és talán kilencre
ideér. Persze semmi nem bizonyos.
- Hát az anyja?
2
- 251 -