STEPHEN KING

- Csak én - mosolygott rá Alan kényszeredetten. - Bocsáss meg, ha felébresztettelek, szüzem.
- Ébren voltam – mondta Polly, és Alan nyaka köré fonta a karját. Alan is segített neki, mert
melle magasságába húzódott le az ágyban. Kellemes volt az ágymeleg. Polly árasztotta a hőt, akár
az álmos kemence. Alan valami keményet érzett a mellén, s az agya nyomban jegyezte, hogy pamut
hálóinge alatt visel valamit. Aztán odébbcsúszott a keménység bal melle és hónalja közé.
- Jól vagy? - tudakolta Alan.
Polly az arcához nyomta fél arcát, úgy szorított ölelésén. Alan érezte, hogy két kezét a tarkójára
kulcsolja. - Nem - sóhajtotta, majd sírva fakadt.
Alan a haját simogatta.
- Miért nem mondta el, miket művel az a nő? - szegezte neki Polly a kérdést, és elhúzódott.
Alan szeme már hozzászokott a sötétséghez, de csak Polly arcát látta világosnak, a szemét meg a
haját, azt sötétnek.
- Honnan tudnám?
- Mert ha nekem elmondja, én teszek felőle! Fölkerestem volna Wilma Jerzycket, és... és...
A pillanat nem látszott alkalmasnak, hogy Alan elmondja: Nettie éppoly ádázul hadakozott
Wilmával, mint Wilma Nettie-vel. Arra sem volt alkalmas, hogy most tudassa: e világ Nettie
Cobbjainak és Wilma Jerzyckjeinek életében egy idő múltán tenni semmit nem lehet, és a békítgetés
hiába.
- Hajnali fél négykor - mondta - meg nem oldhatjuk a mi-lett-volna-ha kérdését. - Habozott,
hogy mondja-e tovább. - John LaPointe szerint Nettie valamit mégis mondott neked Wilmáról ma
reggel... Azaz tegnap reggel. Mit?
Polly elgondolkodott. - Nem tudtam, hogy Wilmáról beszél... legalábbis akkor nem. Sonkás
tésztát hozott. A kezem... az akkor nagyon fájt éppen. Nettie meglátta rajtam, mert talán... nem is
tudom... Lehetett zavaros egy kicsit, de én semmit el nem titkolhattam előle.
- Mert szeretett - mondta Alan. Ebből újabb zokogás lett. Alan várta is, hiszen tudta jól,
hogy a sírás kikívánkozik az emberből akár hajnalok hajnalán. Méghozzá erővel, égetőn.
Egy idő múltán Polly keze visszasiklott Alan tarkójára. S mondta tovább, amit tudott.
- Megint előszedte azt a mihaszna hőkesztyűt... Csak most segített. Legalábbis kiemelt a
mélypontról... Aztán nekiállt kávét főzni. Közben kérdeztem, nincs-e tennivalója odahaza, de
mondta, hogy nincsen. Hogy Fogdmeg vigyáz a házra meg ilyesmi, aztán: „Remélem, most már
békemet hagy. „Azóta nem látom, nem is hallok felőle. Azért, gondolom, megértette a figyelmeztetést.”
Talán nem szó szerint idézem, Alan, de majdnem.
- Mikor jött?
- Negyed tizenegy tájban. Jöhetett korábban vagy későbben valamennyivel, nem tudom. Miért?
Fontos?
Amikor Alan besiklott a takaró alá, úgy érezte, tíz másodperc nem kell, s már alszik. Most
pedig nem lehetett volna éberebb. S az esze járt.
- Nem - felelte egy pillanat múltán. - Nem egyébért, csak Wilmát forgatta a fejében akkor is.
- Nem akarom elhinni. Sokkal jobban volt már... Emlékszel, mondtam, mennyire össze kellett
szednie a bátorságát, hogy egymaga nézzen szét a Hasznos Holmikban múlt csütörtökön?
- Emlékszem.
Polly elengedte a tarkóját, és izgatottan fordult a hátára. Alan fémes csörrenést hallott, de
nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Azt forgatta, amit Pollytól hallott, mint az ékszerész
a gyanús követ.
- Tennem kellene valamit a temetése ügyében - folytatta Polly. - Yarmouthban élnek rokonai...
Nem sokan, néhányan... Bár életében sem igen akartak tudni róla, nemhogy majd most. Mégis
fel kellene hívnom őket reggel... Bemehetek majd Nettie házába, Alan? Úgy emlékszem, vezetett
címjegyzéket.
- Majd én elhozom. Nem nyúlhatnál semmihez... Addig semmiképpen, amíg dr. Ryan nyilvánosságra
nem hozza a boncolási jegyzőkönyvet... Attól kimásolhatod egypár címét szerintem.
- Köszönöm.
Alan egyszer csak rámeredt. - Mondd, Polly! Mikor ment el Nettie innen?
- 142 -