STEPHEN KING

Visszadőlt, és kerek szemmel bámult bele a sötétségbe. Az asztalán álló kvarc ébresztőóra
éjfél után négy percet mutatott. Az eső, talán ólmos eső, könyörtelenül verte az ablaktáblát. A szél
is dudált hozzá.
A kártyám! A Sandy Koufax-kártyám eltűnt!
Nem tűnt el az, tudta ő. De azt is tudta, hogy addig nem jön majd álom a szemére, amíg meg
nem nézi, hogy a helyén van-e, abban a keménylapos gyűjtőben, ahol a Topps-csapat gyarapodó
kártyagyűjteményét őrizte. Megnézte tegnap is, mikor iskolába indult, aztán megint, amikor hazaérkezett,
s legutoljára este, vacsora után, amikor kiment az udvarba adogatni egy kicsit Stanley
Dawsonnal. Félbe is hagyta a játékot, és beszaladt, hogy megnézze. Stanleynek azt mondta, vécére
kell mennie. Majd megnézte még egyszer és utoljára lefekvéskor, lámpaoltás előtt. Érezte, hogy
rögeszméjévé válhat a dolog, mégsem józanodott ki.
Fölkászálódott az ágyból, és alig bántotta, hogy teste lúdbőrözik a hűvös éjjeli levegőn, és a
bögyörője lohad. A lepedőn verejtékes gödröt hagyott, és ment a fiókos szekrényéhez. A keménylapos
gyűjtő ott feküdt a fiókos szekrény tetején az utcai lámpa fénytócsájában.
Leemelte, kinyitotta, és a kártyákat tartó plasztiktasakos lapokat pörgette. Mel Parnell,
Whitey Ford, Warren Spahn kártyája szaladt a szeme előtt - büszkeségei nemrég, de most pillantására
alig méltatta őket. Rémület lett úrrá rajta, amikor eljutott az utolsó üres lapokig, és nem látta
Sandy Koufaxot. Akkor jutott az eszébe, hogy a könyv elejét áthajtotta sietségében. Visszalapozott,
és megtalálta - Sandy keskeny arca, elszánt tekintete, halvány mosolygása a sapkaellenző alatt -,
együtt volt, ott volt.
Minden jót kívánok barátomnak, Briannek: Sandy Koufax.
Ujjával követte az ajánlás lefelé kanyarodó sorát. Szája mozgott, úgy olvasta újból, és megnyugodott.
Szinte. Hiszen a kártya még nem igazán az övé! Próbaidőre van nála, úgy is mondhatjuk.
Tennie kell még valamit, csak akkor veheti igazán birtokba. Nem tudta, mit kell tennie érte,
csak rémlett neki, hogy az álmával kapcsolatosat, meg hogy hamarosan - holnap?, holnapután? - itt
lesz a napja.
Behajtotta a gyűjtőt - BRIANÉ! NE NYÚKA-PISZKA!, ezt véste nyomtatott nagybetűkkel
a borítón végighúzódó ragasztószalagra -, majd visszatette a fiókos szekrény tetejére, és visszafeküdt
az ágyba. Egyetlen bökkenője volt a Sandy Koufax-kártyának. Apjának igen megmutatta volna.
El is gondolta útban hazafelé a Hasznos Holmikból, mit szólna, ha úgy odavetné neki: Nédd a,
apu, találtam az új boltban egy 56-ost! Szerinted igazi? Apja meg, hogy a kedvében járjon, fölmegy
vele a szobájába, és megnézi, de a füle is kétfelé áll, mikor megérti, milyen szerencsés fogása volt
az ő fiának! Hát még, amikor az ajánlást elolvassa...
Ámulna-bámulna, annyi biztos. Hátba veregetné, és barackot nyomna a fejére.
Csak aztán!
Aztán következnének a kérdések... Meg a bajok. Apja először azt kérdezné, hol szerezte.
Másodszor, hogy pénze honnan volt rá, hiszen 1. ritkaság, 2. hibátlan példány, 3. ajánlásos. A híres
játékos rányomtatott igazi neve Sanford Koufax, az ajánlást meg Sandy névvel jegyezte - s ez a kettősség
a gyűjtés titokzatos játékszabályai szerint a kártya árát fölverhette akár százötven dollárra.
Brian elpróbálta az egyetlen lehetséges választ.
Az új üzletben szúrtam ki, apu... A Hasznos Holmikban... Piszkosul olcsón adta a pali, mivelhogy
azt mondja, be akarja csalogatni a vevőket.
Idáig jó a szöveg. Csakhogy Brian hiába nem fizetett még egész árat a mozijegyéért, volt
már annyira dörzsölt, hogy tudja: az emberek firtatják a jó vásárt. Nem győznek érdeklődni a részletei
felől.
Igazán? És mekkora árengedményt adott? Harminc százalékot? Negyvenet? Féláron megszámította?
Az szerintem még akkor is hatvan-hetven dollár, te Brian! Teneked a
malacpörsölyödben nincs annyi!
Hát... még kevesebbe fájt, apu.
Halljuk csak, mennyibe. Mit fizettél érte? Hát... hát... nyolcvanöt centet.
Nyolcvanöt centért odaadott neked egy 1956-os Sandy Koufax-kártyát, ennyire hibátlant
méghozzá?
Itt kezdődnek a bajok.
- 37 -