STEPHEN KING

- H-h-hát - válaszolta Dodd. - A tan-tan-tanár úr kocsijában m-m-mentek el aztán. A szi-sziszivar
vezetett.
- Vezetett? Az én kocsimat vezette? John LaPointe vitte az én kocsimban Sallyt?
-H-h-há-hát szóval ez a szivar - erősítette meg Dodd, és rámutatott a jogosítvány fényképére.
- De-de-de mielőtt beszálltak, le-le-lekent neki egy nagy sm-sm-smárat.
- Ne beszélj! - hüledezett Lester. Dermedten bámult a gyerekre. - Ne beszélj.
- Ham-ham-ha mondom - szólt Dodd válasza, és a képén illetlen mosoly terült szét.
Lester a szokásos gyerünk-srácok-adjunk-a-citerának stílusát meghazudtoló selymességgel
tudakolta: - És visszasmárolta Sally is?
Dodd boldogan forgatta a szemét. -Ha-ha-hajjaj! Rá-rárágták egymást, tanár úr!
- Rágták - tűnődött el Lester.
- A.
- Rágták - visszhangozta Lester messzibe tekintőn, ámulón.
- A-a-a-abbizony.
Lester végre elengedte a Dadogós Doddot, és fölegyenesedett. Az ér a homloka közepén
szaggatott bolondul. S akkor vigyorgás kélt az arcán, és elővarázsolta szokatlanul sok szegletes fogát.
Kék szeméből óvatos apró háromszögek lettek, kefehaja milliófelé rikoltott.
- Pr-Pr-Pratt tanár úr - bámult rá Dodd. - Cs-cs-csak nincs valami baj?
- Nincs - felelte Lester Pratt frissen kelt lágy hangján, de a vigyorgás nem halványult a képén.
- Helyreütöm én, amennyi van. - S két keze már vitte volna a pápista, mackónyerő, békaevő
francia nőcsábász John LaPointe után. A hollófej LaPointe után, a hollófej, hollófasz után, aki az ő
menyasszonyát megtanította, hogy a csókhoz nem csücsöríteni kell csupán, hanem nekifogni, aztán
rágni egymást.
Laposra veri ő LaPointe-ot. Abban hiba nem lesz. S ha vele megvan, majd előveszi Sallyt.
Valahogy így.
- Helyre lehet ütni mindent - hangoztatta szelíden, és bevágódott a Mustangba. A kocsi láthatóan
megdőlt, amint Lester száz-valahány kilója megülepedett kagylóülésében. A motor ketrecbe
zárt tigrisként bődült néhányat, majd gumisivalkodás közepette indult. A Dadogós Dodd színpadian
köhécselt, törölgette a port az arcáról, végezetül odaballagott fölfordult gördeszkájához.
Napszítta pólóinge nyakából hiányzott ugyan egy tenyérnyi, Dodd gebére valló kulcscsontja
kiállt belőle, ő azonban mosolygott boldogan. Megtette, amit Mr. Gaunt kért tőle. Ment is minden,
akár a karikacsapás. Pratt edző dühösebb volt az ázott tyúknál.
Most lódulhat haza, és lelheti kedvét a teáskannájában. - Cs-cs-csak ne kellne da-da-dadadogni
- jegyezte meg nagy általánosságban.
Azzal fölkapott gördeszkájára, és elviharzott.
Sheilának nem csekély fáradságába került, amíg összekapcsolta Henry Paytont Alannel.
Egyszer már azt hitte, el is veszíti Henryt - pedig milyen izgatott volt a hangja: Vissza kell hívnia! -,
aztán alig nyélbe ütötte ezt a kis technológiai csodát, amikor Alan irodájának jelzőfénye gyúlt ki.
Sheila félretette a cigarettát, és beleszólt: - Itt a Castle járás Seriffi Hivatala, Pangborn seriff vonala
jelentkezik.
- Szervusz, Sheila. Alannel beszélnék.
- Polly? - Sheila a homlokát ráncolta. Szinte bizonyos volt, hogy Polly az, bár ilyen kimérten,
ridegen, titkárnősen beszélni még nem hallotta. - Te vagy az?
- Én - felelte Polly. - Alannel beszélnék.
- Jaj, Pollykám, most nem lehet. Éppen Henry Paytonnal sikerült összekapcsolnom...
- Tégy félre - vágott a szavába Polly. - Majd megvárom.
Sheila zavarban volt. - Hát... az rendben is volna... Csak a helyzet kissé bonyolult, tudniillik
Alan kinn van terepen. Alig tudtam a beszélgetést összehozni Henryvel.
- Ha vele összehoztad, összehozod velem is, igaz? - hangzott Polly kimért válasza.
- Össze, össze... Csak nem tudom, meddig kell várnod...
- 219 -
15