STEPHEN KING

Alan magához szorította mindkettőjüket, majd behajolt a járőrkocsi ablakán Seathez. - Hát
te hogy vagy, cimborám?
- Vígan - válaszolta Seat hetykén. - Szarul, de büszkén. Mindenképp jobban, mint tik.
- Azt hiszem, Norrist bevisszük a kórházba, Seat. Ha helyed van, beülünk mindannyian.
- Hogyne volna! Üljetek. Melyik kórházba?
- A Northern Cumberlandba - válaszolta Alan. - Fekszik ott egy kisfiú, akit megnéznék.
Tudni szeretném, járt-e nála az apja.
- Mondd, Alan, láttad te is, amit én láttam? Vagy mintha láttam volna? Hogy ennek a szivarnak
az autója lovas kocsivá változott, és fölszállt az égbe?
- Magam se tudom, Seat - felelte Alan. - De megvallom a színigazat. Nem is akarom tudni.
Henry Payton akkor ért oda, és megérintette Alan vállát. Szemében rémület remegett. Olyan
embernek látszott, akit megrendítő tapasztalata sorsfordító elhatározásra késztet.
- Mi történt itt, Alan? Mi történt ebben a nyomorult városban?
Polly felelt meg neki Alan helyett.
- Végeladás volt. Minden idők legnagyobb kiárusítása... Csak a végén kiálltunk néhányan a
vevők sorából.
Alan kinyitotta a járőrkocsi ajtaját, és besegítette Norrist az első ülésre, majd Polly vállát
fogta meg. - Gyere. Menjünk. Norris nincs jól. Sok vért veszthetett.
- Hé! - szólt utánuk Henry. - Én itt állok a kérdéseimmel...
- Holnapig jobban összeszeded - mondta neki Alan, majd beült Polly mellé. - Holnap beszélünk.
Most nem vagyok szolgálatban. Akár megmondom, hogy szolgálatba se állok többet ebben a
városban. Most elégedj meg ennyivel. Meg azzal, hogy akármi történt itt, véget ért.
- Csakhogy...
Alan előrehajolt, és megkocogtatta Seat csontos vállát. - Indíts - mondta neki csöndesen. -
Aztán csördíts a lovak nyaka közé.
Seat északnak indult a Fő utcán. Az elágazásnál Castle View-nak tartott, majd amint fölért a
Várdombra, Alan meg Polly visszafordult, hogy végigtekintsenek a város rubinként parázsló tüzein.
Alan a megcsaltak szomorúságát érezte.
A városom, gondolta. Az én városom volt, de már nem az. Nem is lesz többet az enyém.
Együtt fordultak vissza a hátsó ablakból, s a szemük találkozott.
- Soha nem tudod meg úgysem - mondta Polly gyengéden -, mi történt Annie-val meg Todddal
azon a napon.
- Már nem vágyom megtudni - felelte Alan, és csókot illesztett Polly arcára. - Legyen a sötétségé.
Az boruljon rá mindörökre.
A Várdomb túlsó felén a 119-es útra tértek, és Castle Rock eltűnt a szemük elől. A sötétség
borult arra is.
Járt már minálunk
Háhogyne járt volna. Arcot én nem felejtek.
No, adja a kezét, hadd szorítom meg! Megmondom én, úgy, ahogy van. Megismertem már a
sétájáról, nem kölletett nekem az arca. Különb napot nem is választhatott volna, hogy visszatérjen
ide Iowa államának legszebb városkájába, Junction Citybe. Jól van, nevethet. Tréfának szántam.
Leülepenne velem egy csöppöt? Akár ide a padra a háborús emlékmű tövébe. A nap megmelengeti
a csontunkat, közbe meg innen a város szívébe látunk. Csak a szálkákkal vigyázzon, mert ez
a pad itt állott már kérem Éva menyasszony korában. No - nézzen csak el arra. Nem arra. Ekkicsinyt
jobb fele attól. Azt a házat nézze, ahol az ablakokat bemeszelték. Ott volt Sam Peeblesnek az irodája.
Ingatlanügynök volt Sam, nem is akármilyen. Aztán elvette Naomi Higginst innen Proverbiából,
és elszeleltek, kérem, ahogy a fiatalság elszelel mind mostanában.
Hát az irodája üresen maradott neki egy évnél tovább... Pléhre csúszott itt a gazdaság, kérem
szeretettel, amióta a közel-keleti cirkusz elkezdődött... Utoljára csak kibérelte valaki az irodáját aztán.
Beszélnek is róla eleget. De tudja, hogy van. Az ilyen városban, mint Junction City is, nem sok
az újság, hát az nagy dolog, ha nyit egy üzlet. És most már úgy nézem, nyit hamarosan, mert a
munkások múlt pénteken elvitték a szerszámaikat. Persze ha tőlem kérdi... Tessék? Kicsoda?
- 314 -