STEPHEN KING

Alan a szabad kezével végigtörölt az arcán, de könnyei nem akartak elállni. Az előtte fekvő
kisfiú képe majd olyan fehér, mint a párna cihája. Látta, amint a bátyja a fejét szétlövi. És az agya,
mint az odacsapott takony a garázs falán. Hát anyja? Az látogatóban jár a Királynál. Ezt mondta.
Bezárja az ajtaját, fölteszi a napszemüvegét, és látogatóban jár a Királynál.
- Mit ígértél, fiam?
- Anyu nevére akartam megesküdni, de Briannek az nem volt jó. Azt mondta, esküdjek az én
nevemre. Mert anyu is a horgára került. Brian azt mondta, mindenki rákerül, aki a más nevére esküszik.
Azért az én nevemre esküdtem meg. De Brian így is, durr, elsütötte. - Sean a könnyein keresztül
vizsgálta Alan arcát. - És nemcsak vérezett, seriff bácsi. Taknyozott.
Alan megszorította a kezét. - Tudom, Sean. Mit ígértetett meg veled a bátyád?
- Mi lesz, ha megmondom, és Brian nem jut föl a mennyországba?
- Azt már én ígérem, hogy följut. És én vagyok a seriff.
- A seriffek állják a szavukat?
- Amit kisgyerekeknek ígérnek kórházban, azt megállják - válaszolta Alan. - Nem is lehetnének
szószegők ilyenkor.
- Mert ha megszegik a szavukat, akkor a pokolba kerülnek?
- Oda - felelte Alan. - Oda hát. Ott a helyük akkor.
- Meg tetszik esküdni, hogy Brian a mennybe jut, ha megmondom? A seriffi nevére?
- A seriffi nevemre.
- Az jó - mondta Sean. - Hát azt fogadtatta meg énvelem, hogy a tájára se megyek az új
boltnak, ahol ő a nagy baseballkártya-fogását csinálta. Azt hitte, Sandy Koufax kártyája. De nem.
Más volt azon. Ronda piszkos kártya volt, de szerintem Brian azt nem tudta. - Töprengett egy pillanatig,
s mondta tovább síri nyugalommal: - Egyik nap sáros kézzel jött haza. Lemosta a sarat, aztán
meg hallom később, hogy zokog a szobájában.
Az ágynemű, gondolta Alan. Wilma ágyneműje. Mégis Brian volt.
- Azt mondta, a Hasznos Holmik mind mérgek, és hogy a boltos méregkeverő, és én oda a
lábamat be ne tegyem.
- Ezt mondta? A Hasznos Holmikat mondta?
- Igen.
- Sean... - Alan elhallgatott. Nem jutott szóhoz. Mintha apró villamos szikrák pattogtak volna
a fejében.
- Tessék.
- Anyád... Anyukád a Hasznos Holmikban vette a napszemüvegét?
- Ott.
- Ő mondta?
- Nem mondta, de én tudtam. Azt is, hogy napszemüvegben látogatja a Királyt.
- Milyen királyt, te Sean?
Sean úgy nézett Alanre, akár a háborodottra. - Hát Elvist. Ő a Király.
- Elvis - motyogta Alan. - Ő hát. Ki más?
- Apunak kellne jönni.
- Tudom, kisfiam. Még kérdek kettőt, aztán jön. Szundítasz egyet, és mire fölébredsz, itt
lesz. - Legalábbis remélte. - Megmondta Brian, ki a méregkeverő?
- Meg. Mr. Gaunt, mondta. Aki a boltos. Az a méregkeverő.
Alannek Polly villant az eszébe... Polly a temetés után, amikor azt mondta: Hát az úgy volt,
hogy megtaláltam a hozzávaló orvost... Gaunt doktort. Dr. Leland Gauntot.
És látta, amint kiemeli a Hasznos Holmikban vásárolt kis ezüstgömböt, hogy megnézhesse ő
is... De a kezével úgy ernyőzte, hogy hozzá ne nyúlhasson. Abban a pillanatban olyannak látta az
arcát, amilyennek még sose. Kicsinyesen gyanakvónak, kapzsinak. Aztán később a reszketően vádló
beszéde. Ez se telhetett tőle. Hogyan mondjam el, hogy csak az álarcod ismertem?... Miért szimatoltál
a hátam mögött?... Hogy tehetted?
- Mivel áltattad? - morogta, és nem ocsúdott, hogy kórházi ágy rácsát facsargatja fél kézzel.
- Mivel áltattad, hogy a horgodra került?
- Seriff bácsi! Jól tetszik lenni?
Alan megnyitotta a markát. - Én? Jól. De ugye biztos Mr. Gauntot mondott Brian?
- 270 -