STEPHEN KING

- Már emlékszek - mondta Jillian Mislaburski Alannek. - A Rusk gyerek volt az. Billy, ha
igaz. Vagy Bruce?
A nappaliban álltak, amelyet szinte betöltött egy Sony tévékészülék s mögötte a falon egy
hatalmas gipszfeszület. A műsort Oprah vezette. Jézus a szemét úgy vetette a mennyezetnek töviskoronája
alól, mintha Geraldónak jobban örült volna. Vagy a Válópernek. Mrs. Mislaburski kávéval
kínálta Alant. Alan nem fogadta el.
- Talán Brian - javasolta.
- Ez az! - csapott a fejére Mrs. Mislaburski. - Brian! - Zöld hálóköntösét viselte, de a piros
hajhálótól ma délelőtt eltekintett. Hajkoronáját akkora csigák alkották, akár a vécépapírtekercsek.
- Biztos a dolgában?
- Biztos, persze. Ma reggel jutott az eszembe, amikor fölkeltem. Az apja két éve szerelte fel
az alumínium féltetőt a házunkra. Ez a fiú meg jött, és a keze alá dolgozott. Rendes gyereknek néztem.
- Vajon mit keresett itt?
- Azt mondta, meg akarta kérdezni, lesz-e, aki a havat letolja a behajtóról télen. Meg valami
olyasmit, hogy majd visszajön, ha már nem veszekszenek. Rémültnek látszott, de nem is csodálom.
- Mrs. Mislaburski megrázta a fejét, és a csigái megugrottak: - Kár érte, hogy így végezte... - s e
szónál bizalmasra fogta a hangját -, de ha Pete jut az eszembe, örülök. Senki nem tudja, mennyire
megszenvedett szerencsétlen ezzel az asszonnyal. Keservesen. - Sokatmondó pillantást vetett a fali
Jézusra, majd ismét Alanen állapodott meg a tekintete.
- Ühüm - mondta rá Alan. - Egyéb figyelemre méltót nem tapasztalt? A ház körül? Zajt, effélét?
Vagy a fiú körül?
Mrs. Mislaburski az orrára tette mutatóujját, és nekidőlt. - Nemigen. A gyereknek... ennek a
Brian Rusknak hűtőtáska volt a biciklije kosarában. Erre az egyre emlékszek, bár nem hinném...
- Álljunk meg - mondta Alan, és megemelte a kezét. Az agyában fény gyúlt. - Hűtőtáska?
- Tudja, olyasmi, amilyet kiruccanásokra visznek a népek... Azért emlékszek csak rá, mert a
biciklije kosarához valahogy nagy volt, és ferdén állott benne. Még gondoltam, kiejti.
- Köszönöm, Mrs. Mislaburski - mondta Alan elgondolkodón. - Nagyon köszönöm.
- Olyat mondtam, amivel nyomra vezetem?
- Nem hinném. - Pedig azt hitte éppen.
Előbb gyanakodnék vandalizmusra, ha tizenhat-tizenhét éves suhancról volna szó - mondta
Henry Payton. Alan sem volt másként vele... De ő találkozott már tizenkét esztendős vadállattal.
Ráadásul egy ilyen hűtőtáskába sok kő belefér.
Érdekelni kezdte a délutáni beszélgetés Brian Ruskkal.
Az ezüstcsengő csöndült. Jackett öcsi óvakodott be a Hasznos Holmikba, s amint megállt,
olajos Sunoco-sapkáját kezdte gyúrni a két kezében. Viselkedése olyan emberre vallott, aki tudván
tudja, hogy képes, és eltör valami drága holmit, akármennyire vigyáz. Az arca is arról beszélt, hogy
nem a szándéka ez, hanem sorsa.
- Mr. Jackett! – üdvözölte Leland Gaunt szokásos ügybuzgalmával, és ismét kipipált egy nevet
a pénztárgép mellett fekvő lajstromról. - Örvendek, hogy benézett!
Öcsi még három lépést tett az üzlet belseje felé, de ott lecövekelt, és az üvegtárlókról Mr.
Gauntra pillogott.
- Meg is mondom, nem vásálni jöttem, hogy tévedés ne legyen. Csak szólt az öreg Harry
Samuels reggel, hogy ugyan nézzek be, ha az időmből futja, mivel azt mondja, látott itt egy olyan
csillagkulcskészletet, hogy hét nyelven beszél, azt mondja. Na jól van, mondom. Azért teszem tiszteletemet.
- Ne hárítsa el a vételi szándékot, Mr. Jackett - mosolygott rá Gaunt. - Nem akármilyen
készlet. Állítólag kétfokozatos.
- 190 -
4
5