STEPHEN KING

san igenis, mert mintha női ösztöne tudta volna, hogy a sírásra sokkal nagyobb a szüksége, mint a
kutakodásra.
Így kezdődött a kapcsolatuk - bár Alan nem kezdetet látott az alkalomban, inkább a végét
valaminek. Abból a napból leginkább Polly merő kék szemére emlékezett, meg kezére a csuklóján -
mindaddig, amíg össze nem szedte a bátorságát, hogy vacsorázni hívja. S addig megpróbálta elrendezni
új érzéseit, elmozdítani előlük gyászának torlaszát, hogy hozzájuk férhessen. Pollynál sokféle
érzésére ráébredt, de az az egy dühre gerjesztette, hogy Annie titkolta előtte a baját, mikor még
gyógyítható lett volna... Ehelyett magával ragadta fiukat a halálba... Erről a dühéről vallott Pollynak
a Nyíresben tavaly, egy esős, hűvös áprilisi estén.
- Maga már nem is öngyilkosságot lát a szerencsétlenségben, hanem gyilkosságot - állapította
meg Polly. - Ez gerjeszti dühre.
Alan megrázta a fejét, és súlyos válasz fogalmazásának látott, Polly azonban a görbe ujját
határozottan illesztette az ajkára. Csönd legyen. Mozdulata annyira meghökkentette Alant, hogy
csöndet parancsolt magára.
- Nem fegyelmezni akarom - mondta Polly végül -, de a vizsgálóbírója sem leszek most,
mert örülni akarok, hogy férfival vacsorázhatok újra. Annyit mégis megmondok, hogy emberek
nem gerjednek dühre, ha mások szerencsétlenül járnak... Nem, ha szerencsétlenségüket nem nyilvánvalóan
ostoba mulasztás okozta. Ha Annie és Todd halálát a Scout rossz fékjei okozták, magára
vetne, hogy nem javíttatta meg. Vagy Jackett öcsit vonná kérdőre a legutóbbi nagyjavítás hanyag
munkájáért... De semmiképpen nem Annie-t vádolná, igaz?
- Nemigen.
- Bizonyosan nem. Pedig szerencsétlenséggel állunk szemben, Alan. Azért gondolja, hogy
vezetés közben rohama támadt, mert Van Allen doktornak nem jutott egyéb az eszébe. Azért nem
jut eszébe magának sem, hogy kerülhetett szarvas is Annie útjába.
Jutott az ő eszébe szarvas is, madár is, szembejövő kocsi is. - Lehet, de a biztonsági öve...
- Hagyja már a fenébe azt a biztonsági övet... - csattant föl Polly oly szenvedélyesen, hogy a
vacsorázók közül néhányan hátrakapták a fejüket. - S ha a fejfájása miatt ez egyszer elfelejtette volna
bekapcsolni, akkor sem mondhatja, hogy megfontolt szándékkal okozott szerencsétlenséget! De
nem erről a szó. Hát miről? Hogy itt a sok találgatás mind a maga dühét táplálja, arról! Pedig ha
legsötétebb gyanúi sorra igazolódnának, tisztán akkor sem látna soha, igaz?
- Igaz.
- Még akkor is el kellene jutnia oda... - Polly merően nézett rá ismét, és a köztük lobogó
gyertya apró fénypontokat gyújtott a szemében. - Oda, hogy szerencsétlenség az agydaganat is.
Nem lehet gyanúsítottja, Alan. Hogy is mondják a szakmájában? Idegenkezűség gyanúja nem forog
fönn... Amíg ezt el nem fogadja, lehetősége sincs.
- Mire?
- Énrám - válaszolta Polly rezzenetlen. - Maga nagyon tetszik nekem, Alan, s a fejem lágya
nem nőtt még be annyira, hogy kockáztatni ne volnék hajlandó. De annyi tapasztalatot összeszedtem
már, hogy tudom, mikor ereszthetem szabadjára a kedvemet. S addig semmiképp, amíg Annie-t
békén el nem temeti.
Alan szóhoz sem jutott. Polly merően nézett rá vacsorája fölött a régi fogadóban, és a gyertyafény
narancssárgára festette az arca fél felét. Az eresz alatt szél dudált.
- Többet mondtam a kelleténél? - érdeklődött Polly. - Mert ha többet, vigyen haza, Alan. A
lányos zavart éppúgy utálom, mint a kerülgetést.
Alan átnyúlt az asztalon, és gyengéden megérintette a kezét. - Dehogy mondott sokat. Szeretem
hallgatni, Polly.
Polly mosolygása fénybe borította a teljes arcát. - Akkor lesz módja hallgatni eztán is -
mondta.
Így kezdődött. Nem volt éppen rossz a lelkiismeretük, hogy találkozgatnak, viszont tudták
jól, hogy az óvatosság nem árt - nem csupán azért, mert olyan kisvárosban élnek, amelynek Alan
választott tisztviselője, Polly ipari virágzásához pedig barátságos vendégkoszorú kell, hanem mert
érezték mind a ketten lelkiismeretük fenyegetését. Egyikük se volt annyira öreg, hogy kockáztatni
ne mertek volna, de a fejük lágya már benőtt a nyaktörő kockázatokhoz. Azaz hát: okkal-móddal.
- 85 -