STEPHEN KING

Rosszcsont behajolt Cadillacjébe, amennyire csak bírt, és BE helyzetbe fordította a gyújtást.
Majd azt a gombot nyomta meg, amelyik az ablakot sodorta le a vezetői félen. Aztán becsukta az
ajtót és nagy igyekezettel nyomult be az ablakon.
A lába még kiállt térdig, bal karját a bilincs szorította az ajtóhoz kellemetlen szögben, a lánc
pedig bal combját szorongatta, amikor Scott Garson állt meg mögötte.
- Te Danforth - próbált lelkére beszélni a bankár -, nem hinném, hogy helyesen cselekszel!
Hiszen őrizetben vagy!
Rosszcsont kitekintett rá a jobb hóna alól - közben hónalja sűrű illatát szimatolta -, és fejjel
lefelé látta Garsont. Szinte mögötte állt, és Rosszcsont kinézte belőle, hogy képes akadályozni a
szökését.
Azért fölhúzta a lábát, amennyire bírta, és kirúgott teljes erejéből, mint a megbokrosodott
póniló. Cipőjének sarka telibe kapta Garson arcát. Rosszcsont élvezte a csattanását. Garson óbégatott.
Aranykeretes szemüvege eltört, vérző arcát a tenyerébe temette, úgy esett hanyatt a Fő utca
padján.
- Na látod! - dörmögte Rosszcsont. - Nem vártad, mi! Ilyet bezzeg nem vártál, de kullancs!
Azzal befurakodott a kocsiba teljes hosszában. A lánc ennyit megengedett. Igaz, lapockája
recsegett ijesztően, amint a tulajdon karja alatt bújt át, hogy fenekét a helyére tehesse. De már a
kormánynál ült, csak megbilincselt karja rekedt kívül az ablakon. Indított.
Scott Garson épp jókor ült föl, hogy megpillanthassa a feléje forduló Cadillacet. Hűtőrácsa
vicsorgott rá, és a hatalmas krómtömeg le akarta hengerelni.
Kétségbeesetten hengeredett el bal felé, és egyetlen másodperccel előzte meg a halált. A
Cadillac első kereke ráment a jobb kezére, és összeroncsolta. Aztán a hátsó simított rajta egyet még.
Garson a hátán feküdt, bámulta üvegeskés formájúra lapított ujjait, s csak vonított a meleg októberi
égre.
- PITYUUUUU! PITTYUUUUU!
A sivítás kirántotta Frank Jewettet mély szendergéséből. Első zavart pillanataiban sejtelme
nem volt, hova keveredett - csak annyi látszott bizonyosnak, hogy szűk helyre. Kellemetlenül szoros
helyre. A kezében is volt valami... mi is?
Megemelte a jobb kezét, és majd a szemét bökte ki a böllérkéssel.
- Jaaaaaj, nehehem! PITYUUUUU!
Akkor értette meg, hogy régi jó barátja, George T. Nelson heverője mögött szorong, George
T. Nelson maga pedig a papagáját gyászolja messzehangzón. S az eszméléssel minden visszatért: az
irodában szétszórt magazinok, a zsaroló levél, életének és pályafutásának lehetséges (azaz minél
többet töprengett rajta, annál valószínűbb) vége.
Most pedig, bármennyire hihetetlen, zokogni hallja George T. Nelsont. A kis tollas szart siratja.
Jól van, gondolta Frank, én majd véget vetek a szenvedésednek, George. S ki tudja, talán a
madármennyországban kötsz ki.
A zokogás közeledett a heverőhöz. Gyere csak, gyere. Utoljára fölugrik - huhu, George! -, és
mire ocsúdna, ki is nyiffant. Frank már ugrott volna, amikor George T. Nelson szívszaggató zokogással
elvetette magát a heverőn. Súlyos ember volt, súlya nekiszorította a heverőt a falnak. A meglepett
öffff szusszanást nem hallotta mögüle, mert a zokogás elnyomta. A telefon után kapott, könynyes
szemmel tárcsázott, és csodával határosan elérte az első csöngetésre Fred Rubint.
- Fred! - sírta. - Iszonyú dolog történt, Fred! Talán még történik is! Jézuskám, Fred! Jaj,
Fred!
Frank Jewett szuszért küzdött mögötte és alatta. Gyerekkorában olvasta Edgar Allan Poe történetét
az élve eltemettetésről, s most megelevenedett benne az olvasmány. Arca pengőtéglaszínűre
vált. A heverő súlyos lába a mellkasának nyomult, amikor George T. Nelson végigvágódott rajta. A
heverő háta meg a vállának. A vállának s az arcának.
Fölötte George T. Nelson zavaros helyzetjelentésbe bonyolódott, Fred Rubin nagy sokára értette
csak meg. Végre hallgatott egy sort, aztán beleordított a telefonba: - Nem érdekel engem, hogy
- 236 -
31