STEPHEN KING

- Ha a büntetőjegy felől is teszünk. - Két ujja közé csippentve nyújtotta Alannek, mint valami
rongyot, amivel rondaságot törültek föl.
Alan sóhajtott. - Jöjjön az irodámba, Danforth. Megbeszéljük. - Majd Norrisra nézett. -
Megvan a tennivalód, igaz?
- Meg - mondta rá Norris. A gyomra öklömnyi volt még mindig. Jól kezdődött napját hazavágta
ez a disznó, és Alan még eltekint a büntetéstől is! Tudta persze, hogy ilyen a városi politika,
de lelkesednie nem volt kötelező.
- Benn maradnál? - kérdezte Alan, s mintha azt tudakolta volna, van-e még az ügyről beszédnek
helye. Keeton meg állt és méregette őket.
- Nem - válaszolta Norris. - Százfelé visznek a tennivalók. Majd később beszélünk, Alan. -
Úgy fordult ki a férfivécéből, hogy Keetont egy pillantásra sem méltatta. S bár sejtelme nem lehetett
róla, Keeton mégis jókora erőfeszítést tett, ha nem éppen hősit, hogy a lábát megfékezze, mert
az egy rúgással siettette volna Norrist.
Alan apróra megnézte magát a tükörben, hogy Norris egérúthoz jusson, Keeton pedig türelmetlenül
topogott az ajtóban. Végül Alan lépett ki Keeton előtt a hivatali szobák előterébe.
Az ő ajtaja elé állított két szék közül az egyiken mitugrász ember ült vajszínű öltő ruhában,
és színpadiasan olvasott egy jókora bőrkötéses könyvből, ami egyéb a Bibliánál nem lehetett. Alan
elkeseredett, amikor meglátta. Remélte, hogy más kellemetlen ügye délelőtt már nem lesz - legalább
ebben a két-három percben dél előtt -, s a reménye, íme, hiúnak bizonyul.
William Rose tiszteletes úr becsukta a Bibliáját (bőrkötése igen illett a ruhája színéhez), és
felpattant. - Seriff urammm - szólalt meg, mert a vidéki baptistáknak abból a fajtájából való volt,
akik felindultságukban a szavuk farkát tekergetik -, szólhatnék magávall egy szótt?
- Öt perc türelmét kérem. Egy ügynek a végére kell járnom.
- Az énn ügyem roppant fontos.
Hajjaj, gondolta Alan. - Az enyém is. Öt perc.
És máris betessékelte Keetont, mielőtt Willie tiszi, ahogyan Brigham atya tisztelte, közbeszólhatott
volna.
- A csütörtöki kaszinóról lesz a szó - jósolta Keeton, amint Alan becsukta mögötte az ajtót. -
Én meg azt mondom, John Brigham atya lehet megveszekedett ír, de ennél a pimasz kis faszfejnél
különb.
Bagoly mondja verébnek, gondolta Alan. - Foglaljon helyet, Danforth.
Keeton letelepedett, Alan pedig megkerülte íróasztalát, és a büntetőjegyet diribdarabokra
tépte fölötte. A miszliket végül belesöpörte a papírkosárba. - Tessék. Megfelel?
- Meg - felelte Keeton, és már tápászkodott volna fel.
- Nem, maradjon még egy pillanatig.
Keeton két bozontos szemöldöke viharfelhőbe torlódott rózsaszín homlokának alján.
- Ha lehet - tette hozzá Alan. Azzal lezöttyent a forgószékére. Két keze egymásra csappant
és rigót formált, de jókor szétkapta őket, és az itatósnyomón fonta össze szilárdan. - Költségvetési
egyeztetésünk a februári városi közgyűlést megelőzően jövő héten lesz... - kezdte.
- Lesz, a fene egye meg - dörmögte Keeton.
- ...azért politikai gesztusként összetéptem egy jogos és érvényes büntetésijegyet.
Keeton megeresztett egy mosolygást. - Ismeri már a dörgést minálunk, Alan. Kéz kezet mos.
Alan fészkelődött. A szék nyikorgását olykor álmában is hallotta egy-egy nehéz nap múltán.
Amilyennek ez a nap is ígérkezik.
- Igaz is - mondta rá: - De csak egy darabig.
A szemöldök bozótja megrezzent. - Hogyhogy?
- Úgy, hogy a politikának van határa még a kisvárosokban is. Nyilván említenem sem kell,
hogy én nem kinevezett tisztviselő vagyok. A hivatal pénzét a tanácsnokoktól húzom, de a választók
juttattak hivatalba. És azért választottak meg, hogy védjem őket, hogy a törvénynek érvényt szerezzek.
Erre esküdtem. Ehhez tartom magam.
- Fenyeget? Mert ha ez fenyegetés...
- 44 -
5