STEPHEN KING

- Akkor nem. Pedig mehetsz addig bárhova, tehetsz bármit, választásod nem lesz.
- Miféle választásom? - érdeklődött Polly zavartan.
- Hogy a magad életét válaszd, arra nem lesz lehetőséged. E pillanatban úgy festesz, mint
aki szellemeket lát. A szellemekben nem mindenki hisz, de én hiszek. Tudod-e, mik a szellemek,
Trisha?
Polly hangtalanul csóválta a fejét.
- Szellemek azok, akik a múltjuktól nem szabadulhatnak - jelentette ki Evvie néni. – Ők járják
a kísértetet. Nem ezek - lendítette karját a friss sírok fölött. - A holtak meghaltak. Ha eltemettük
őket, jó helyen vannak.
- Én úgy érzem...
- Tudom - mondta rá Evvie néni. - De ők nem érzik. Anyád se érzi, unokaöcsém se. A porontyod,
amelyik meghalt a távollétedben, az se. Értesz már?
Polly, ha nem is értette, kapiskálta.
- Helyesen teszed, ha itt maradni nem akarsz... Még most így a jobb. Menj vissza, vagy nézz
ki újabb várost... Salt Lake-et, Honolulut, Bagdadot. Akármelyiket. Egykutya, mert előbb-utóbb
visszajössz úgyis. Az arcodról látom, a járásodból, a beszédedből, a szemed szűkűléséből. Ahogy
idegennel szóba elegyedsz, abból. Castle Rockot teneked teremtették, te pedig Castle Rocknak termettél.
Azért semmi oka a sietségnek. „Fújjon a szél, amerre akar” - mondja az Ige. Hanem ahová
fúj, oda élve juss, Trisha. Ne kísértetnek. Mert akkor maradhatsz itt is.
A vénasszony botja fejére támaszkodva nézett el a temető fölött.
- Van ennek a nyomorult városnak kísértete elég - állapította meg.
- Megpróbálok élni a jó tanáccsal.
- Tudom. Benned lakik a próbálkozás is. - Evvie néni aprólékosan végigjártatta a szemét
Pollyn. - Szemrevaló gyerek voltál, szeretetre méltó. De szerencsés, az sose. Hiába, a szerencse a
bolondoké. Mást nem is remélhetnek a boldogtalanok. Úgy látom, megmaradtál szemrevalónak és
szeretetre méltónak. Hát ez a fontos. Boldogulsz, azt hiszem. - Aztán sietősen odavetette: - Szeretlek
ám, Trisha Chalmers. Szerettelek mindig.
- Én is magát, Evvie néni.
S ahogy öregek és fiatalok az érzéseiket mindig kimutatták egymás iránt, óvatosan összeölelkeztek.
Polly aztán elnézte, hogyan nyúlkál Evvie néni a zsebébe, mert azt hitte ennyi év múltán
most ered el a könnye először. De nem eredt. Evvie néni nem zsebkendőt halászott ki a zsebéből,
hanem egyetlenegy szem csomagolt savanyúcukorkát. Mint akkoriban, amikor hajfonat verte Polly
Chalmers matrózblúzát.
- Szereted-e még? - kérdezte vidoran.
Szürkülni kezdett.
Polly fölült a hintaszékben. Majdnem elaludt, s most megütötte a kezét. Fájdalom villáma
hasított a karjába, s ahogy a fájdalom tompult, helyébe a rosszat ígérő zsibongás költözött. Keserves
lesz, mondta a zsibongás. Vagy ma éjjel, vagy holnap, de nagyon keserves lesz.
Ne azzal törődj, amin nem változtathatsz, Polly. Változtass egyetlen dolgon, amit megtehetsz.
Mondd el Alannek az igazat Keltonról. Miért őrződ ezt az egy kísértetet?
Más hang is kélt benne erre a szóra - ijedt, dühös, idegbajos hang. A büszkeség hangja, gyanította
Polly. Maga csodálkozott, milyen riadtan tiltakozik, hogy az ő múltjában ne áskáljanak... Se
Alan, se más! Hogy az ő gyermekének rövidke életét és szörnyű halálát nyelvére ne vegye a város.
Ne bolondozz, Trisha - hallotta Evvie néni hangját. Evvie néniét, aki napjainak végeztéig
dupla élvezettel fújta a füstöt. - Mit számít, ha Alan megtudja, hogyan halt meg Kelton? Vagy akár
az, hogy a vén pletykafészkek Lenny Partridge-től Myrtle Keetonig mind megtudják? Azt hiszed, törődik
még a kocáddal valaki, te buta liba? Ne legyezgesd a hiúságod. Lejárt szenzáció az, Nannél
második kávét erre nem rendelnek már.
Meglehet... Csakhogy neki a szenzáció halálig szóló. Az övé, akár ő maga - nem anyjáé,
nem apjáé, nem Paul Sheehané. Az a rémült és magányos lány vette birtokba magamagát, aki a bugyiját
esténként két kezével mosta a rozsdás konyhai leöntőbe, mivel három bugyija volt csak – az a
- 103 -
13