STEPHEN KING

lük... De bűvészet mindenképpen. Félrevezetés. Másfél méteres kígyó a földimogyorós dobozban -
vagy, ha Pollyt gondolta meg, olyan baj, amelyik a maga gyógyítójának tetszik.
Nyitotta a kocsi ajtaját, és a hamis dobozzal lépett ki a zuhogó esőbe. Amint az érzelgés örvényéből
sikerült kihúzódnia, eszébe jutott, hogy ellenfele is az ilyen meglepetéseket keresi éppen.
Őt is mindéletében a meglepetések foglalkoztatták, és gyerekfejjel őt is ámulatba ejtette az efféle
olcsó fogás. Miért kellett hát fiára olyan csúnyán ráförmedni, s ráadásul úgy tenni, mintha nem látná,
mennyire megbántja? Féltékeny volt talán Todd zsenge korára, lelkesedésére? Elfeledkezett már
az apró csodákról?
Nem is tudta. Annyit tudott csak bizonyosan, hogy a szemfényvesztést Mr. Gaunt nagyra
becsüli, azért megpróbálja rajta. Alan visszahajlott a kocsiba, kikapott egy zseblámpát a hátsó ülésre
tett szerszámládából, majd megkerülte a Tucker Talisman orrát (de felfigyelni most sem figyelt fel
rá), aztán beállt a Hasznos Holmik olajzöld napvetője alá.
Hát itt vagyok. Eljutottam idáig is.
Alan szíve erősen vert, de egyenletesen. Fejében mintha fia, felesége és Sean Rusk arca egygyé
olvadt volna. Még egyszer rápillantott az ajtón lógó búcsúszóra, aztán megpróbálta a kilincset.
Zárva. Feje fölött a napvető hullámzott és lobbant a süvöltő szélben.
Becsúsztatta a hamis dobozt az ingébe, és mintha nagy biztonságot árasztott volna, amint
megtapintotta jobb kezével. - Jól van - motyogta -, itt vagyok, ha tetszik, ha nem.
Azzal megfordította a zseblámpa rúdját, és fém végével lyukat ütött az ajtó üvegén. Vészcsengő
hangjára készült, de nem hallotta. Vagy nem kapcsolta be Gaunt, vagy nem is szereltetett.
Benyúlt a szilánkok közt, és belülről próbálta a kilincset. Engedett, és Alan Pangborn először lépte
át a Hasznos Holmik küszöbét.
A bolt levegője ütötte mellbe először. A fülledt, poros levegő. Új üzletben ilyen nem is lehet.
Csak ahol hónapok óta vagy már évek óta nem fordult meg senki. Pisztolya a jobbjában, balja a
zseblámpával körözött. Megvilágította a puszta padlót, a sivár falakat, az üres tárolókat. Az árukészletnek
hűlt helye volt, és mindenen vaskos, zavartalan portakaró.
Ebben az üzletben régen nem jártak.
Hogy lehet? Amikor a két szemével látta, mekkora volt itt a járás-kelés héthosszat?
Mert nem is ember. Mert zsongít az ördög dünnyögése.
Még kettőt lépett befelé, bejárta zseblámpájával a helyiség minden zegét-zugát, és szívta a
súlyos múzeumi levegőt. Amint egy villám fényénél a háta mögé pillantott, tulajdon lábnyomát látta
a porban. Visszafordítva a fénysugarat - azt a tárlót pásztázta végig, amely pénztárul szolgált Mr.
Gauntnak... S ott megakadt.
Videokamera állt rajta, hordozható Sony tv-készülék mellett - víg táborozóknak való, inkább
kerek, mint szögletes, s a színe akár a tűzoltókocsinak. A készülék köré huzal csavarodott - és látott
valamit a kamera tetején is. Könyvnek nézte először, de mást sejtett benne.
Közelebb lépett, és a tv-re irányította a zseblámpát. Vastag porréteg födte azt is, akár a padlót
meg a tárlókat. A huzal hosszabbítónak bizonyult. Tovább sétáltatta a fénysugarat, és kiderült,
hogy a kamera tetején jelzetlen plasztikdobozban kazetta fekszik, nem könyv.
S rajta a hosszúkás fehér boríték címzése:
ALAN PANGBORN SERIFF SZÍVES FIGYELMÉBE
Alan letette pisztolyát és zseblámpáját a pult üvegére, kinyitotta a borítékot, és egyetlen papírlapot
húzott ki belőle. Majd fogta a zseblámpáját, és erős fénykörét rámeresztette a gépelt levélre.
Tisztelt Seriff Úr!
Bizonyára ráébredt már, hogy nem vagyok akármilyen boltos - hanem az a ritka fajta, amelyik
a „valamit mindenkinek” elvét vallja. Sajnálom, hogy nem találkozhattunk, de remélem, megérti,
hogy sok haszonnal nem járt volna - rám nézve legalábbis nem. Haha! Mindenképpen hagytam
- 295 -
8