STEPHEN KING

Alan ahhoz elég gyors volt, hogy a torony dőltét megállítsa, de legfölső emeletét már nem
kaphatta el. Az a lábára zuhant, s csorgott belőle papír, gemkapocs, irattűző. A következő két emeletet
azonban sikerült megakasztania.
- Mint a csík! Mint akit a bolha csíp! - lelkesedett John.
- Köszönöm a bókot - mondta rá Alan keserves mosollyal. A fiókok kezdtek szétcsúszni.
Tolni sem tolhatott rajtuk, mert ment az íróasztal is. A nagy lábujja meg sajgott kegyetlenül. - De ha
tudsz szebbet is, ki vele. Csak közben emeld le ezt a rohadt fiókot a lábamról.
- Nédda! Az ám! Basszam! - John olyan készségesen pattant, hogy majd földöntötte Alant.
Alan pedig egyensúlyát vesztve eleresztette a két fölső fiókot, és zúdultak a lábára azok is.
- Höj! - bődült el, s már kapta volna a jobb lábát, amikor ocsúdott, hogy a bal az jobban fáj. -
A kurva életbe!
- Jaj, Alan! Ne haragudj!
- Mit tartasz te itt? - kérdezte Alan, amikor a bal lábát fogva odébb sántikált. - A Castle
Rock-i kőbányát?
- Szó se róla, rég raktam rendet - mosolygott John rossz lelkiismerettel, és kezdte visszatömködni
az űrlapokat-formanyomtatványokat az egyik fiókba. Vörösen négykézlábra ereszkedett,
úgy kotorta ki Clut íróasztala alól a gemkapcsokat, közben fölrúgott egy halom jelentést a fal mellett...
Vagyis ma nem volt éppen magabiztos rendőrtisztviselő, íróasztalának környéke pedig tornádó
sújtotta övezetnek minősülhetett volna. - Nagy itt a csúfság - röstelkedett.
- Nagy - hagyta rá Alan, és Norris Ridgewick íróasztala sarkán ülve nyomorgatta nagy lábujját
a súlyos rendőrségi cipőn keresztül. - Valóságos kupleráj.
- Bocsáss meg - mentegetőzött John az asztal alól, s a lába Alan orra előtt mozgott, ahogy a
két kezével söprögetett az asztal alatt, így aztán a jelentéseket egyenletesen terítette a padlón.
- Gyere ki onnét, te! - förmedt rá Alan. Próbálta elnyomni a nevetését, de látni való volt,
hogy sokáig nem bírja. LaPointe fölkapta a fejét, és mindjárt bevágta íróasztala aljába. Újabb
papírhalom dőlt le a fióktorony mellől. Szétsurrantak a földön, de lengett a levegőben is néhány lap
egy ideig.
Rámegy a napja, amíg rendbe szedi, gondolta el Alan. Ha ugyan nem a teljes hete.
De már nem bírt magával; hátravetette a fejét, és hahotázott. Andy Clutterbuck is előkerült a
szolgálatirányító kalitkából, hogy lássa, mi történik.
- Nincs baj, Alan? - tudakolta.
- A világon semmi - nyugtatta meg Alan. S ahogy a tővel-heggyel egymásnak sodródott űrlapokat
és jelentéseket nézegette, megint elfogta a nevetés. - John rendezi az iratait.
John kikászálódott íróasztala alól, és úgy állt előttük, mint aki a legjobban akkor örülne, ha
vigyázzt kiáltanának rá, vagy negyven fekvőtámaszt rendelnének, hogy kijózanodjon. Máskor makulátlan
egyenruhája csupa por lett, és Alan akárhogy mulatott, megjegyezte, hogy Eddie
Warburton is régen söprögetett már az asztalok alatt. Aztán nevetett tovább megállíthatatlanul. Clut
tanácstalanul nézett egyikükről másikukra.
- Jól van már - mondta Alan végül, és megemberelte magát. - Voltaképpen mit keresel te,
John? A Szent Grált? A Rajna kincsét?
- A tárcámat - válaszolta John, és reménytelen kísérletet tett egyenruhájának rendbetételére.
- Nem találom a büdös vacakot sehol.
- A kocsidban nézted?
- Mind a kettőben - felelte John, és undorral hordozta körül tekintetét a tejúti zűrzavaron. - A
járőrkocsiban, amelyikkel éjjel jártam, meg a Pontiacomban is. De itt benn mindig besüllyesztettem
az íróasztalfiókba, mert akkora púp a seggemen, hogy leülni nem bírok. Hát most azt néztem...
- Nem volna akkora púp, ha nem tartanád benne az összes újraoltási bizonyítványodat – bölcselkedett
Andy Clutterbuck.
- Tudod mit, Clut - nézett rá Alan. - Sorolj be a forgalomba.
- Mi?
Alan a mennyezetre nézett. - Keress tennivalót. Johnnal csak úrrá leszünk az állapotokon.
Elvégre szakképzett nyomozók vagyunk. Ha megáll a tudományunk, akkor viszont neked szólunk.
- Jó, jó. Csak próbáltam jó tanáccsal segíteni, mert én ismerem John táskáját. Benne a Kongresszusi
Könyvtár. Sőt...
- 188 -