STEPHEN KING

- Nem fáj?
- Dehogy, semmi bajom - válaszolta Polly, pedig többnapi járóföldnél messzibb volt ő attól.
Mr. Gaunt át is látott rajta. - Egy csöppet nincs jól - állapította meg határozottan. - Azért
nem is gyötröm tovább a csevegéssel, hanem rátértek arra, amiről írtam. Megkapja tőlem, és akár
mehet haza.
- Megkapom?
- Nem ajándékba - mondta Gaunt, és a pénztárgép mögé került. - Ajándékozáshoz friss az
ismeretségünk, igaz?
Polly elmosolyodott. Viszonozná az ő kedvességét a derék ember, hogy boltjában elsőnek
nyitotta rá az ajtót. Azonban neki a nyájaskodáshoz sem volt türelme most. A kezében pokolivá lett
a sajgás. Már megbánta, hogy eljött, és - nyájasság ide, nyájasság oda - fordult volna nyomban,
hogy egy fájdalomcsillapítót bekaphasson.
- Ilyen cikkét a boltos próbára bocsátja, ha van benne becsület. - Azzal kulcscsomót húzott
elő, kiválasztott egy kulcsot, és megnyitotta a pénztárgép alatti fiókot. - Kétnapos próba után meglátja.
Hogyha haszontalannak bizonyul... márpedig az könnyen meglehet... visszahozza. Ha viszont
javít az állapotán, akkor ráérünk az áráról tárgyalni. - Rámosolygott Pollyra. - Magának megszámítom
a lehető legolcsóbban.
Az állapotomon javít? Miről beszél ez? - ámult el Polly. Gaunt fehér dobozkát tett a pultra,
göcsös ujjaival leemelte a fedelét, majd apró ezüsttárgyat kotort ki a doboz vattafészkéből. Ahogy
az ujján lógázta, nyakláncnak tetszett. Csakhogy a függője, az nagyobb volt a gyűszűnél, és kisebb
a teatojásnál.
- Egyiptomi. Nagyon régi - magyarázta. - Nem egyidős a piramisokkal... azt azért nem! De
régi. És valami zörög benne. Ősi gyógyfű lehet, nem tudom. - Megbillegtette az ujjával, és a teatojás
- ha ugyan teatojás volt - pattogni kezdett, és valami poros, sikárló neszt hallatott. Pollynak bántotta
a fülét.
- Azká-nak hívják, talán azakah-nak - mondta Mr. Gaunt. - Annyi bizonyos csak, hogy fájdalmat
hárító amulett.
Polly ismét megpróbálkozott a mosolygással. Szeretett volna jólnevelten viselkedni... De
megbocsásson a világ, ezért iderendelni őt? Még szépnek sem mondható ez a vacak. Az igazat
megvallva: csúf egyenest.
- Én nem hiszem, hogy...
- Én sem - helyeselt Mr. Gaunt. - Reménytelen helyzetekben mégis folyamodhatunk reménytelen
eszközökhöz. Annyit szavatolhatok, hogy az amulett eredeti... vagyis nem Tajvanban
gyártották. Egyiptomi, és ha nem is ereklye, nevezhető apró műtárgynak, a Végső Hanyatlás korából.
Törzslapja szerint a benka-litis, azaz a fehér mágia eszköze. Szeretném, ha próbát tenne vele.
Lehet ostobaság, megengedem. Csakhogy ne feledje: több dolgok vannak földön s égen, mint a bölcselőknek
lázálmában akár.
- Hisz az ilyesmikben?
- Hiszek. Láttam életemben csodát nem egyet, s mellettük eltörpül az efféle amulett lehetséges
varázsereje. - Mr. Gaunt bogárszeme villant. - Nem egyet láttam. Van mit söpörgetni a világ
zugaiban, Polly. De ezzel most ne törődjön, csak magával... A minap jutott eszembe, mennyit szenvedhet,
pedig akkor nem is ült ki az arcára... S eszembe jutott ez a holmi... Hogy megpróbálni azért
érdemes lenne, elvégre mit veszíthet? Semmi nem segített eddig, ugye?
- Köszönöm a gondoskodását, Mr. Gaunt, igazán kedves, de...
- Leland. Úgy egyeztünk.
- Igaz is. Szóval a kedvességéért hálás vagyok, Leland, csak hát a babonaság nem a kenyerem.
Fölnézett, s látta, hogy Mr. Gaunt bogárszeme rajta.
- Nem az számít, hogy a maga kenyere mi, Polly... Fontos csupán, hogy ez a kenyerét megkeresse.
- Megbillegtette a két ujját, és az azka bukdált a lánc végén.
Polly szóra nyitotta volna a száját, amikor eszébe jutott egy elmúlt tavaszi nap. Nettie nála
felejtette kedves folyóiratának, A lélek mélyei-nek legutóbbi számát. Átlapozta, bele-beleolvasott a
clevelandi váltott gyerekekről, a John F. Kennedy arcára emlékeztető holdbéli hegyvonulatokról és
- 128 -