STEPHEN KING

A csodálatos reggel és az együtt töltött gyönyörű délután mintha a mesék igazságtételével
fejeződött volna be: derűre ború, nevetésre sírás. Ismét rátette kezét a kilincsre, de már emelte is le,
és a nyakán a laza bőrt huzigálta zavarában. Néhány metsző szó megtanította, hogy Danforthra nem
illik kopogás nélkül rányitni... hívás nélkül kopogni sem illik a sanctum sanctorum ajtaján.
Csak, hátha a szíve... vagy...
Eszébe jutott a felfordult szék, és rémület fogta el.
Hátha betörőt lepett meg, amint a házba lépett, s a betörő fejbe kólintotta, és bevonszolta a
dolgozószobába?
Megrebegtette a keze fejét, úgy zörgött be tapintatosan. - Danforth? Nincs semmi bajod?
Semmi hang, csak az állóóra megfontolt kotyogása a nappaliból, mégis... Igen, jól hallotta,
szék nyikordult a dolgozószobában.
Keze ismét megindult a kilincsnek. - Hallod, Danforth...
Ujjai már a kilincsen voltak, amikor Danforth elbődült odabenn. Myrtle fájdalmasan fölszisszent,
és hátratántorodott.
- Hagyj békemet! Hülye kurva! Nem bírsz magaddal?
Myrtle szíve a torkában vert. Nem is meglepetésében. Hanem ez az acsargó düh megint, békés
napjuk után! Mintha borotvapengével szántottak volna az arcán.
- Danforth... Azt hittem, nem vagy jól... - Hangja annyira elvékonyodott, hogy maga is alig
hallatta.
- Hagyj magamra! - Hangjából ítélve Danforth már az ajtó túlsó felén állhatott.
Jesszus! S ha megháborodott? Történhet ilyesmi? Azóta, hogy Amandáéknál kitett?
Marcangoló kérdéseire egyéb választ a fájdalomnál nem is kaphatott, azért föloldalgott a
lépcsőn, elővette gyönyörűséges új babáját a varrószoba szekrényéből, bevitte a hálószobába, kibújt
a cipőjéből, és a babával végigdőlt a családi ágy őt illető felén.
Valahol messzi szirénahangok feleseltek egymással. Alig hatoltak el az értelméig.
Szép volt a hálószobájuk ilyenkor késő délután. Megtöltötte az októberi napfény. Myrtle
azonban csak a lelke sötétségét látta. S ezt a sötét nyomorúságot még a bámulatos baba sem enyhíthette
meg. Torkát szorongatta, a szuszt belefojtotta a nyomorúság.
Pedig milyen boldog napja volt! S vele együtt Danforthnak is. Látta rajta. Most pedig az eddigi
rossznál is rosszabbra fordult minden.
Mi történhetett?
Jaj, Istenem! Mi történt? Kinek a műve?
Myrtle magához szorította a babát, fölnézett a mennyezetre, majd rázni kezdte a zokogás.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Negyedóra még hátravolt ebből a hosszú és keserves októberi vasárnapból, amikor Alan
Pangborn seriff kilépett a Kennebec-völgyi kórház törvényszéki szárnyának egyik alagsori ajtaján.
Leszegett fejjel indult el a folyosón, gumírozott kórházi papucsa tapadt a linóleumhoz. Az ajtó,
amelyik becsukódott mögötte, ezt a föliratot viselte:
BONCTEREM
ILLETÉKTELENNEK TILOS A BELÉPÉS!
A folyosó végén szürke egyenruhás gondnok padlókefélőgéppel tisztította a linóleumot.
Alan feléje tartott, közben leszedte a műtőssapkát a fejéről, megemelte zöld köpenyét, és a sapkát
begyűrte farmerja zsebébe. A padlókefélőgép lassú döngése elálmosította. Legkevésbé ide, az
augustai kórházba kívánkozott éjfélkor.
A gondnok meglátta, és kikapcsolta padlókefélőjét.
- Nem vagyunk valami jó színben, barátom - üdvözölte Alant.
- Nem csoda. Nincs egy szál cigarettája?
- 131 -
1