STEPHEN KING

De a hüvelykujja beleakadt a hurokba. S az apró papírcsomag kivirágzott.
Alan előrelökte bal kezét. - Abrakadabra, hazug disznaja! - kiáltotta, és a kezében nyíló csokor
nem virág volt már, hanem fényfürt, amilyen a Fő utca alsó végét világította meg. Villamosságot
érzett végigrontani a karján, s abban a pillanatban ismeretlen mámor ragadta el.
A fény! A fehér fény!
Gaunt már üvöltött kínjában, dühében, de nem tágított. Mint Alan megsejtette, oly rég nem
veszített már, hogy elfelejtette, mi jár a vesztesnek. Megpróbált átbukni Alan fehér fényt árasztó
kezén, s egy pillanatra csakugyan sikerült elérnie lábánál a bőröndöt.
A bőrönd fogantyújánál azonban papucsos láb jelent meg, és Gaunt kezére tiport. - Hagyja
békén! - sikoltott Polly. Gaunt vicsorgón tekintett föl, Alan pedig a markából kivirágzó fehér fénycsóvát
nyomta a képébe. Mr. Gaunt hosszan, fájdalmasan vonított, amint a haja kék lángra gyulladt,
de hosszú, göcsös ujjaival még egyszer odakapott a bőröndhöz. Ezúttal Alan taposott rá.
- Utoljára mondom, hogy takarodjon! - Maga lepődött meg erőtől dagadó harsány hangjától
a leginkább. Megértette, hogy eltakarodásra bírhatja ezt a védekezőbe vonult, kezét tiltakozón emelő,
fénytől rettegő rémet, ha el nem is pusztíthatja. Mintha eddig volt ereje őbelé szállott volna... -
Azt is utoljára mondom, hogy a bőröndöt nem viszi!
- Én nélkülem odavesznek - nyüszítette a Gaunt-rém. Két keze már a földig lógott, és hosszú
körmei az utca kövét-szemetét sikárolták. - Elpusztul valahány, mint víz nélkül az élő zöld! Azt
akarná?
Addigra már Polly is ott állt szorosan Alan mellett.
- Azt- mondta ridegen. - Jobb, ha itt pusztulnak, mintha magával élnek. Talán terheli a lelküket...
a lelkünket egypár piszkosság, de megfizettünk érte drágán.
A Gaunt-rém sipákolón rázta a karmait.
Alan megemelte a bőröndöt, és hátrálni kezdett, Pollyval együtt. Fényvirágai jegesen izzottak
Mr. Gaunton meg a Tucker Talismanján, majd teleszítta a mellkasát - több levegő fért abba,
mint hitte -, s amikor megszólalt, a szava messzi hordott. - EREDJ, DÉMON! A VÁROSNAK
ELEGE VOLT!
A Gaunt-rém úgy sivalkodott, mintha forró vízzel öntötték volna le. S akkor tüzet fogott a
Hasznos Holmik zöld napvetője. A láng a bolt belseje felé öltögette nyelvét, a kirakat üvege megpattant
és gyémántokra hullt. A szikra Alan kezéből pattant, mert a csokor mintha csillagszóróvá
változott volna.
A hiénabőrönd undok pukkanással nyílt szét, és percegő, zizegő, sívó hangjai kiszálltak.
Alan, Polly, Norris, Seaton nem látták ugyan, de érezték távozásukat.
Polly karjából pedig kiszállt a forrón terjengő méreg. Eltűnt a Norris szívét kereső gyulladás
is.
Castle Rock-szerte eldobtak dorongot-pisztolyt. A lakosok ámulón tekintettek egymásra,
mint akik nem értik, mi lelte őket lidérces álmukban.
Elállt az eső is.
A Leland Gaunt névre hallgató rém odabotorkált a Tuckerhez, föltépte az ajtaját, és lerogyott
a kormány mögé. A Tucker életre kelt. Hangja sem volt olyan, mint az ember készítette motoroké.
Narancssárga tűzcsík kunkorodott a kipufogójából, stoplámpái nem is üvegként izzottak, hanem
gonosz manók szemeiként.
Polly nagyot sikoltott, és Alan álla alá temette arcát. Alan azonban nem vigasztalhatta. Neki
végig kellett néznie a távozást, és emlékezetében őrizni napjainak végéig, akárcsak javára fordult
csodáit az estének: a kígyóvá vált papírkígyót, az erőforrásává lett papírcsokréta fényvirágzását.
A Tucker három fényszórója is megéledt. A kocsi kifarolt a Fő utcára. Az öntött úttest füstölgőn
olvadozott a kerekei alatt. Hátráltában sivalkodva fordult jobbra, s bár Alan kombiját nem is
súrolta, mégis hátravetette néhány lépéssel. S a három szeméből áradó ködpászma tehette, hogy
mögötte a fényes kocsi megváltozott.
Jajdulón indult lefelé annak a lángtengernek, amelyik a Városháza helyét jelölte, a feldőlt,
elroncsolódott kocsiknak, a megáradt Várpatakának, amelyen nem ívelt át híd. A motor őrülten fel-
- 312 -
17