STEPHEN KING

Álmában konyhaasztalánál ült, sört ivott és A század végeladása című vetélkedőt nézte. S
amit ott kiárusítottak, az mind megtalálható volt a Hasznos Holmikban. Csakhogy a vetélkedők füléből
meg a szeme sarkából vér csordult. Nevettek közbe-közbe, de rémültnek látszottak mind.
Majd eltemetett hang kezdett kiáltozni: - Hugh! Hugh! Erissz ki, Hugh!
A szekrény felől jött a hang. Hugh odalépett, és azzal nyitotta az ajtaját, hogy leteríti, akárki.
De a szekrényben nem rejtőzött senki. A szokásos felfordulást látta, cipőket, sálakat, kabátokat,
horgászbotot meg a két puskát.
- Hugh!
Hugh fölnézett. A hang a fölső polcról jött.
Hát a rókafark szólt őhozzája! Azt is megismerte mindjárt, kinek a hangján: Leland Gaunt
szólt belőle. Leemelte a puha pamacsot, ezt a magánakvaló selymes-gyapjas gomolyagot.
- Köszönöm, Hugh - sóhajtotta a rókafark. - Fullasztó odafönn. Ráadásul ott felejtetted a régi,
büdös pipádat is... hőj!
- Más helyet parancsolsz? - érdeklődött Hugh. S most emlékezett, mekkora bárgyúságnak
ítélte, hogy rókafarkkal társalog.
- Nem... Kezdem megszokni. Hanem teveled beszédem van. Tennivalód van, emlékszel?
Megígértél valamit.
- A lüttyő Nettie-t, igen - válaszolta Hugh. - Ki kell babrálnom a lüttyő Nettie-vel.
- Ez az - mondta a rókafark. - Méghozzá reggelre kelve első dolgod lesz. Azért figyeljél.
Hugh figyelt.
A rókafark elmondta, hogy Nettie nem lesz odahaza, csak a kutyája. Most azonban, hogy
Hugh élő valójában állt Nettie házának az ajtaja előtt, úgy döntött mégis, ajánlatos lesz bekopognia.
Meg is tette, de bentről nem hallott egyebet, mint kaparászást a hajópadlón. Kopogott még egyszer
a biztonság kedvéért. Válaszul egyetlen szigorú vakkantást kapott.
- Te vagy az, Fogdmeg? - szólt be Hugh. A rókafarktól megtudta a kutya nevét. Hugh-nak
tetszett. Még akkor is, ha a gazdája bolondabb, mint aki az ajtóféllel elszalad.
Hallott megint egy vakkantást, de már nem olyan szigorút.
Hugh kulcskarikát emelt ki vadászzekéjének mellzsebéből, és megnézte. Gyűjtött kulcsot
mindenfelé, amióta az eszét tudta, de került a karikára négy hosszú szárú álkulcs is. Ezeket próbálja
majd végig.
Körülnézett még egyszer, és amikor látta, hogy az utca éppoly néptelen, mint ideérkeztekor,
nekilátott.
Amikor Nettie meglátta Polly püffedt arcát, beesett szemét, mardosó kétségei nyomban eloszlottak.
Polly kezére sem kellett néznie, hiszen emelte az mellmagasságba - sajgott ilyenkor iszonyúan,
ha le találta engedni.
A sonkás tésztát minden teketória nélkül lecsapta egy asztalkára a lépcső aljában, de ha kiborult
volna, Nettie nem méltatja most egy pillantásra sem. Castle Rock idegbajnokából - aki az utcákon
úgy oson, mintha valami gonosztett helyszínét hagyná ott, holott csak a postára igyekszik -
Polly Chalmers leghasznosabb Nettie je lett.
- Gyere csak a nappaliba - szólt rá Pollyra tárgyilagosan. - Mindjárt hozom a hőkesztyűt.
- Semmi bajom, Nettie - tiltakozott Polly erőtlenül. - Bekaptam egy fájdalomcsillapítót, és
remélem, néhány percen belül...
Nettie azonban már átkarolta, és betámogatta a nappaliba. - Mit tettél a kezeddel? Ráfeküdtél?
Rajta aludtál?
- Nem, arra fölébredek... Csak... - Zavartan, ijedten nevetgélt. - Csak fáj. Tudtam, hogy ma
rossz napom lesz, de ilyen rosszra nem készültem. Mit használ a hőkesztyű ilyenkor!
- Olykor használ. Megtörtént már. Ülj csak le szépen.
Nettie nem tűrt ellentmondást. Állt Polly mellett, amíg le nem huppant az egyik degeszre
kárpitozott székre. Akkor leszaladt az alsó fürdőszobába a hőkesztyűért. Polly nem próbálkozott
vele már egy éve, Nettie mégis megmaradt a hőkesztyű gyógyerejének babonás tiszteletében. Alan
egyszer azt mondta, hogy gyógyírnak tekinti, mint más a gyenge tyúklevest, s ezen összenevettek.
- 107 -
5