STEPHEN KING

tevékenységet az állam törvényei egyenesen nem tiltják. Mint seriffnek azonban kötelességem,
hogy óvatosságra intsem.
Rose tiszteletes hidegen mérte végig. - Hogy értsem az intést?
- Háborgásában nem ítélkezik meggondoltan. A hívei által kiragasztott plakátok még éppen
megjárják: Az újságba írt leveleik is. Azonban közeledik a határ. Az a tanácsom, hogy többet ne tegyenek.
- Amikorr Jézuss ringyókat és pénzváltókat látott a templomban, nem tekintette az állam
törvényeit, seriff uramm. Amikorr Jézus látta, hogy meggyalázzák az Istennek házátt, nem a törvénysértést
tekintette. A Mi Urunk tudta, mit kell tennie!
- Igaz - mondta Alan nyugalmasan. - Ön azonban nem a Mi Urunk.
Rose tiszteletes rámeresztette két gázláng szemét. Ez is olyan, mint aki az ajtóféllel elszaladt,
gondolta Alan.
- A viszontlátáss, főnök úr.
Többet nem is mondott, Alan pedig úgy döntött, hogy másodszor nem helyesbít. Csupán rábólintott
a búcsúszóra, és a kezét nyújtotta, bár tudta, hogy hiába. Rose meg is indult az ajtónak a
mellére szorított Bibliával.
- Ugye nem tesz semmit, nagytiszteletű uram? - szólt utána.
Rose sem nem felelt, sem vissza nem fordult. Kilépett az ajtón, és úgy bevágta, hogy az
üveg megcsörrent. Alan visszaereszkedett íróasztalához, és a tenyere gyürkét a halántékára tapasztotta.
Néhány pillanat múltával Sheila Brigham lesett be az ajtórésen. - Nos?
- Eltakarodott? - kérdezte Alan, és föl sem nézett.
- A pap? Az el. Ment, akár a szélvész.
- Akár a fittyegős fene - motyogta Alan.
- Tessék?
- Semmi, semmi. - Most nézett csak föl. - Veszélyes kábítószerekre vágyok. Nézze csak meg
a bizonyítékok szekrényét, Sheila, mink maradt.
Sheila rámosolygott. - Már megnéztem. Sajna a bárszekrény üres. Egy csésze kávé is megtenné?
- Vevő vagyok - mosolygott vissza rá Alan. Átléptek már a délutánba, annak pedig jobban
kell sikerülnie a délelőttnél!
Amint az ajtó becsukódott, Alan két keze nekieredt, és egy raj feketerigó röppent a napfényes
falon az ablaknak.
A Castle Rock-i középiskolában az utolsó óra szabadfoglalkozás volt csütörtökön. A jeles
tanuló Brian Rusknak nem volt tennivalója odabenn a Téli Játékok sorsolásáig, azért korábban hazamehetett
aznap - csütörtök délutánjai kellemesen alakultak ilyenformán.
Ezen a délutánon szinte már a kicsöngetés végére kinn volt az iskola kapuján. Biciklitáskájában
nemcsak könyveit vitte most, hanem esőkabátját is, amit anyja reggel ráerőltetett, pedig púposnak
látszott benne.
Fölkapott a kerékpárra, és eltekert. Szíve kalimpált, mert készült valamire. Csínyre! Le kellett
rónia kötelességét, és hiába volt csíny, nem tekintette kellemes kötelességének. De már értette,
mi az. Matekórán eszmélt rá, amint az álmodozás elfogta, és kibámult az ablakon.
A Várdombról gurult lefelé az Iskola utcán. A nap első ízben bújt ki délután a foszló felhők
közül. Brian látta, hogy a balján árnyékgyerek kerekezik a járdán árnyékbiciklin.
Ma taposhatsz, te árnyékgyerek, gondolta. Ma nem akárhova megyünk.
Brian áthajtott a Fő utcán, egy pillantást sem vetett a Hasznos Holmikra, de a kereszteződésnél
megállt, ahogy illik, és széttekintett. A Tó utca (az ő utcájuk) meg a Gázló utca sarkán nem a
házuk felé, hanem jobbra fordult. Majd a Gázló utca meg a Fűz utca sarkán balra. A Fűz utca párhuzamosan
haladt a Tó utcával - a két utca lakói lábtól való szomszédok voltak. Pete és Wilma
Jerzyck a Fűz utcában lakott.
Itt már vigyázni kell!
- 47 -
7