STEPHEN KING

- Persze. - A boltos tekintete megtapadt rajta, és Hugh mintha úgy látta volna, hogy nőttönnő
a két szeme. Nem bírt szabadulni a boltos tekintetétől. A farkasszemet nézésektől is verekedni
való kedve kerekedett mindig, csak éppen ma éjszaka nem.
- Akkoriban azt hittem, hogy az antennára tűzött rókafaroknál nincs is pipecebb.
- Persze.
- Pipecebb... Ez járta akkoriban. Hol volt még akkor a baba meg a bajnok meg a szuper?
Nem is értem én már ezeket. Jól mondom?
A Hasznos Holmik boltosa nem fűzött megjegyzést a dologhoz, csak állt, és a tollpamacson
keresztül nézett Hugh-ra fekete indiánszemével.
- Hát arról volna a szó, hogy megvenném. Eladó?
- Persze - mondta Leland Gaunt, már harmadszor. Hugh megkönnyebbülést érzett. Boldogság
áradt szét benne. A távoli remény meggyőződéssé erősödött benne: minden jóra fordul! Pedig
hát lehetetlenség. Hiszen tartozik fűnek-fának Castle Rockban meg a környező három városban, a
kirúgástól paraszthajszál választja el, és a Buickját csak az imádság tartja össze.
- Aztán mennyiért vesztegeti? - Az is megfordult a fejében most, vajon telik-e őneki ilyen
szép rókafarokra, és rémület fogta el. Ha nincs nála annyi? Vagy ha holnapra összekaparja, vagy
holnaputánra, és addig túladott rajta a szivar?
- Attól függ.
- Függ-e? Mitől?
- Hogy mennyit ad érte.
Hugh úgy húzta előfoszló levéltárcáját, akár az álomjáró.
- Tegye csak el, Hugh.
A nevemet mondta?
Nem tudta, jól hallotta-e, de a tárcát eltette mindenképpen.
- Fordítsa ki a zsebét. Ide, erre a tárlóra.
Hugh megtette. Kirakta a zsebkését, a sodorni való dohányát, a gázöngyújtóját és valami
másfél dollár dohányporos aprót. A centek csördültek az üvegen.
A boltos lehajolt, úgy vizsgálta az apróhalmazt. - Éppen megteszi - mondta, majd megjártatta
tollsöprűjét a földi javak szerény gyűjteményén. S amire levette, ott maradt a zsebkés, az öngyújtó,
a sodorni való dohány, de a centek eltűntek.
Hugh-nak nem okozott meglepetést mindez. Játékbáb lett, elhagyta az ereje, és leeresztett
kézzel várta, hogy a szálas férfi odalépjen a kirakathoz, leakassza a rókafarkat, és az ő zsebbevalói
mellé tegye.
Akkor lassan megemelte a kezét, és végigsimított vele a szőrmén. Dús is volt, hűs is volt,
áradt belőle a selymes villamosság. Mintha csillagfényes őszi éjszakát simogatott volna.
- Tetszik? - kérdezte a szálas boltos.
- Tetszik - felelte Hugh készségesen, és nyúlt a rókafarkért.
- Hagyja csak - csattant föl a boltos. Hugh nyomban leejtette a kezét, és szinte gyászosan tekintett
rá. - Még nem alkudtunk meg.
- Nem - hagyta rá Hugh. Ez engem megdelejezett, gondolta. Nincs énnekem szavam itten. De
nem számít. Tetszik ez is.
Nyúlt volna a tárcájáért ismét. Lassan, mintha víz alatt mozdult volna.
- Hagyja a tárcát, szerencsétlen - röffent rá a boltos türelmetlenül, és félretette tollsöprűjét.
Hugh megint leejtette a kezét.
- Miért gondolják annyian, hogy a tárcájukban mindenre választ találnak?
- Nem is tudom - mondta Hugh. Soha nem gondolkodott ilyesmiken. - Elég bolondság.
- Rosszabb - torkolta le a boltos. Hangja kötözködővé lett, mint az olyan emberé, akiben
vagy fáradtság, vagy méreg lappang. Fáradtnak lehetett éppen fáradt. Keserves nap volt mögötte,
sok mindent elintézett, s belevágott még több mindenbe. - Rosszabb annál! Bűnös butaság! A világ
teli szűkölködőkkel, akik azt nem értik, hogy minden eladó, csak az árát kell megadni... Hajtogatják
is, mint nagy igazságot, de az nem több a süket dumánál! Érti! Süket duma!
- Süket duma - visszhangozta Hugh.
- Mert amiben igazán szűkölködnek, azért a tárcájukból nem fizethetnek, Hugh. E város legvastagabb
tárcájából nem telik egy robotoló izzadságszagára! Azért süket duma az ilyen. Meg amit
- 35 -