STEPHEN KING

Kedves Polly!
Ezúton köszönöm a lúdlábat még egyszer. Kedves tortámat találta el. S milyen finom volt!
Köszönöm a figyelmét is, hiszen mintha tudta volna, milyen izgatott leszek nyitás napján, mikor futó
vevőkre nem számíthatok.
Légi teheráruként érkezik egy holmim, amelyről úgy gondolom, felkelti majd az érdeklődését.
Többet most nem is mondok róla. Tekintse meg. Apróság, mégis abban a pillanatban jutott az
eszembe, amint az üzletből a lábát kitette - én pedig bízom gondolatkapcsolásaimban. Úgy számítom,
pénteken vagy szombaton érkezik meg. Ha szakíthat egy kis időt, ugyan nézzen be vasárnap
délután! Benn leszek naphosszat, leltároznom kell, azért igen szívesen látom. Többet csakugyan nem
mondok most, mert amit mutatok, az elegendő magyarázattal szolgál, és legalább egy csésze teával
fizethetek kedvességéért. Remélem, Nettie-nek még tetszik a lámpaernyője. Hogy megörült neki a
derék asszony!
Tisztelettel üdvözli
LELAND GAUNT
- Titokzatos! - állapította meg Alan, azzal összehajtogatta a levelet, visszacsúsztatta a borítékba,
a borítékot pedig Polly táskájába. - Ahogy a rendőrség s az alvilág kérdené: kiszaszerolod?
- Ne mennék, ha ennyire kérnek? S mikor köszönettel tartoznék Nettie lámpaernyőjéért is?
Benézek, igen... amint a kezem javul egy kicsit. Bejössz velem, Alan? Hátha neked is kínál valamit.
- Lehetséges. Ámbár én megmaradok a Hazafias Sorsjátéknál. Ott is kihúzhatják a számomat.
- Fáradtnak látszol, Alan. Karikás a szemed.
- Keserves napom volt. Azzal kezdődött, hogy az első tanácsnokot meg az egyik megbízottamat
kellett szétszednem, nehogy a klotyón laposra verjék egymást.
Polly érdeklődően dőlt előre. - Ez meg mi?
Alan elmondta, min rúgta össze a patkót Keeton meg Norris Ridgewick, majd Keeton furcsa
viselkedésével zárta elbeszélését. S hogy az „üldöztetés” emlegetését nem verheti ki a fejéből. Polly
sokáig nem szólt.
- Nos? - szegezte neki Alan. - Min jár az eszed?
- Azon gondolkodtam, hány év kell, hogy Castle Rockról mindent megtudj. Persze nekem is
beletelik még néhány évembe... Sokáig távol voltam, és én sem beszélem ki, merre. Meg hogy „a
pockommal” mi lett. Ezért engem sem igen tartanak történetekkel. Te azonban fülelsz és emlékezel.
Tudod, milyen érzés kísértett, amikor visszatértem?
Alan figyelmesen rázta a fejét. Polly a múltját vele sem igen osztotta meg.
- Olyan volt, mintha az ember újból nézni kezd egy tv-sorozatot. Évek múltán. Felismeri a
szereplőket, a bajaikat, mert azok nem változtak. S olyan, mintha kitaposott régi cipőjébe lépne bele.
- Mit mondanál ezzel?
- Hogy te az elejét nem láttad a sorozatnak. Tudtad-e, hogy Danforth Keeton nagybátyját
Nettie-vel egy időben ápolták a Borókadombon?
- Nem tudtam.
Polly bólintott. - Talán negyvenesztendős korában kezdett zavaros lenni. Anyám úgy mondta,
hogy Bill Keeton a lelkében meghasonlott. Nem tudom, hallotta-e a tévében vagy a skizofréniára
húzta-e rá a maga szavát, de tudta, hogy Bill-lel valami nagy hiba történt. Emlékszem, az utcán elkapta
az emberek kabátgombját, és telibeszélte a fejüket a nemzeti adóssággal vagy azzal, hogy
John Kennedy kommunista, meg ki tudja, miféle zöldségekkel még. Kislány voltam, féltem tőle,
erre világosan emlékszem.
- Nem csoda.
- Néha csak ment az utcán leszegett fejjel, és motyogott fennhangon. Anyám a lelkemre kötötte,
hogy szóba ne elegyedjek vele ilyenkor, még akkor se, ha a templomba igyekszünk mind a
ketten. Végül a feleségét fenyegette meg, hogy lelövi. Legalábbis ezt rebesgették. Nem tudom. Talán
csak a szolgálati pisztolyával hadonászott az asszony orra előtt. Hogy lecsukják, ahhoz nem tett
eleget. Hanem valami szakértői vizsgálatnak alávetették, aztán került a Borókadombra.
- 56 -