STEPHEN KING

- Azért a nő férje félrevonta az orvost - folytatta az igazgató, amint beléptek a tanáriba.
Alice az asztala fölé hajolva nézte a neki hagyott üzeneteket, az igazgató pedig halkra fogta a beszédét,
mert Alice cirkuszt rendezett még a pikáns viccek hallatán is.
- Igen? - S már vigyorgott Brion is.
- Igen, mert tanácstalan volt. „Okosabbat nem tud, doktorkám? - azt mondja neki. - Hogy
dönthetem el, melyik a baja mégis?”
Alice megindult két cédulával az igazgatói iroda felé, de amint benyitott, úgy állt meg,
mintha láthatatlan kőfalba ütközött volna. A két vigyorgó középkorú férfi rá se hederített.
- „Magának gyerekjáték - mondja az orvos. - Vigye ki huszonöt mérföldre az erdőbe, és felejtse
ott. S hogyha hazatalál, akkor ne bassza meg.”
Brion McGinley hülyén bámult a főnökére egy pillanatig, aztán hahotázni kezdett. Jewett
igazgató úr csatlakozott hozzá. S annyira nevettek, hogy meg sem hallották, amikor Alice kiszólt az
igazgató úrért. Bezzeg meghallották másodszorra. Mert akkor már sikoltott. Az igazgató úr besietett
irodájába. - Alice! Mi tör... - S akkor látta, mi történt. Rémület fagyasztotta meg, elakadt a szava is.
Heréi megszorultak zacskójukban, és a legszívesebben visszahúzódtak volna hasüregébe.
A magazinok mindenfelé!
A dugi magazinok az alsó fiókból!
Mint a rémálom konfettije - fiúk szanaszét, egyenruhában, szénapadláson, falovon, szalmakalapban.
- Mi az isten! - A megilletődötten rekedt hang az igazgató úr baljáról szólt; Frank Jewett
megfordult (nyakizmai úgy pattogtak, mint a lengőajtó rozsdás rugója), és látta, hogy Brion
McGinley is vele bámulja a szétszórt magazinokat, s a szeme kocsányon lóg.
Megtréfáltak - ezt kellett volna mondania. - Otromba tréfa, mert ezek a magazinok nem az
enyémek. Aki rám néz, látja nyomban, hogy nem is lehetnek....Hogyan érdekelhetne ilyen embert...
Milyen embert?
Meg nem mondhatta volna, de ha lett volna mit mondania, akkor sem mondhatta ki. Megbénult
a nyelve.
A három meglett korú ember ott állt néma döbbenetben Frank Jewett középiskolai igazgató
irodájában. Az egyik magazin lelógott az íróasztal mellé odakészített vendégszékről, s most a meleg
keresztszél meglibbentette a lapjait, és lesodorta a földre. Kemény legények - ígérte a címlapja.
A tréfát mondhatnám, akár erőltethetném - de hinnének-e nekem? Mit érek azzal, ha egyszer
a fiókom fölfeszítve?
- Mrs. Tanner - szólt be az irodába egy lány.
Mindhárman - Jewett, Tanner, McGinley - sarkon fordultak, és rossz lelkiismerettel néztek a
mögöttük álló két majorette-re. Piros-fehér egyenruhába bújtatott nyolcadikosok voltak. Alice
Tanner és Brion McGinley szinte egyszerre állt elébük, hogy be ne lássanak az igazgatói irodába
(Frank Jewett maga sóbálvánnyá vált, nem mozdult), de egy pillanatot késtek. A majorette-ek szeme
csészealjjá kerekedett. Egyikük - Darlene Vickery - pici piros szájára kapta a kezét, úgy bámult
az igazgató úrra.
Derék - gondolta Frank Jewett. - Holnap délre minden diák megtudja. Holnap vacsorára
megtudja a város.
- Menjenek a dolgukra, leányok - mondta Mrs. Tanner. - Mr. Jewett hajmeresztő tréfa áldozata
lett. Egy szót nem szólnak arról, amit láttak, értik?
- Igenis, Mrs. Tanner - mondta Erin McAvoy, és három perccel később már legjobb barátnőjének,
Donna Beaulieunak újságolta, hogy az igazgató úr irodájában súlyos vasakkal fölékszerezett
pucér fiúk képeit látta.
- Menjenek - biztatta őket Brion McGinley is. Tanárosra fogta volna a hangját, de rekedtségétől
nem szabadulhatott. - Ne ácsorogjanak itt!
A két lány eliramodott, egyenruhájuk szoknyája vaskos térdüket verte.
Brion odafordult igazgatójához. - Szerintem... - kezdte a torkát köszörülve, de Frank Jewett
meg se hallotta. Beljebb lépett az irodájába, s mint az álomjáró, becsukta maga mögött az ajtót,
majd elkezdte szedegetni a magazinokat.
Miért nem nyújtod be lemondásodat? - sivalkodott benne a kérdés.
- 208 -