Tanulmányok Pápa város történetéből

Epilógus
Ahhoz képest, hogy Pápa lényegében a török magyarországi berendezkedésének pillanatától
fogva ennek kiűzéséig védelmi funkciókat látott el a Kisalföld és a Bakony találkozásánál,
szerencsésnek mondhatta magát. Mindössze két ízben - egyszer néhány esztendeig (1594-
1597), másszor mindössze néhány hétig (1683) - volt török kézen. Mivel azonban mindkét
alkalommal harc nélkül cserélt gazdát - miként így került Bethlen, majd vissza II. Ferdinánd
kezére (1621) is -, rendszeres ostromot csupán a töröktől való 1597. évi visszafoglalásakor és
az 1600. évi zsoldoslázadáskor kellett elszenvednie. A 17. században évtizedek múltak el
anélkül, hogy őrsége jelentősebb hadi események részese lett volna, így városképét leginkább
a korabeli városokat gyakorta meglátogató tűzvész „alakíthatta”. Különösen az 1626. évi,
amelynek gyakorlatilag az egész város áldozatául esett, templomostól.
Mindezzel együtt úgy tűnik, hogy a város nem tudta kibontakoztatni azokat a lehetőségeket,
amelyek Mohács előtti fejlődésében rejlettek, s amelyek most - Kubinyi András összefoglalójának
tükrében - messze távlatosabbnak mutatkoznak, mint azt eddig gondolni mertük
volna. Pápa minden jel szerint azon magyar mezővárosok közé tartozott, amelyeknek megvoltak
a helyzeti, gazdasági és társadalmi energiái ahhoz, hogy megtegyék a mezővárosokat az
igazi városoktól elválasztó lépést. Termelésből és kereskedelemből élő lakossága 1541 után
rohamosan - mintegy a Mohács előtt feltételezhetőnek 1/3-ára - csökkent, ilyenformán régiószervező
szerepe csökkent, s nem tudta igazán kihasználni a kedvező fekvéséből és Bécs
viszonylagos közelségéből fakadó előnyöket; csupán kézműiparának fejlődése mondható
többé-kevésbé töretlennek.
Nemrégiben kiderült, hogy nem helytálló az a felfogás, miszerint önmagában a török hódítás
és a vele járó gyakori, sőt helyi szinten állandó háborúskodás legott véget vetett volna a
magyar gazdaság és társadalom fejlődési lehetőségeinek, más értelmezés szerint: elmélyítette
azok már Mohács előtt is permanens válságát. Az újabb kutatások szerint az ezzel egyidőben
kibontakozott európai agrárkonjunktúra - amely felértékelte a Magyarországot magában
foglaló térség gazdasági teljesítményét - sokáig ellensúlyozni tudta a háborús pusztításokat. A
magyar társadalom ritkán volt olyan nyitott és vállalkozó szellemű, mint a 16. század első
háromnegyedében. Csupán a fatális levéltárianyag-pusztulásnak és a kutatás hiányosságának
tudható be, hogy Pápa múltjából még nem lépett elénk a feltörekvő magyar polgári rétegnek
egyik-másik képviselője. (Ilyet sejtünk az 1539-ben malomtulajdonossá vált - s ezzel az egyik
malomnak nevet adó - Marok Bálintban, aki egyszerre töltötte be a városbíró és várkapitány
tisztét. 344 Jó lenne többet tudni a Nádasdyval levelező, öntudatos pápai rektorról, Gizdavics
Péterről - s általában az 1530-as és 1540-es évekről is.)
Aztán a sorozatos csapások - amelyeknek sorában kiemelt hely illeti meg az ún. „tizenötéves
háború” (1591-1606) pusztításait - megtörték a felfelé törő lendületet. A visszaesés a 17.
századra olyannyira általánossá és szembetűnővé vált, hogy miatta Zrínyi Miklós egyenest „a
magyar romlásának századává” minősítette azt. 345 A visszaesés, néhol a teljes pusztulás oka
persze helyenként változó volt; csupán az eredmény azonos vagy legalábbis hasonló. Pápán
aligha a várossal egészen 1626-ig szoros lelki egységben élő földesúr gátolta - gátolhatta - az
egyre színesebbé váló pápai közösség továbbfejlődését, amiből egyébként neki is haszna
származhatott. Mint jeleztük, a török jelenléte is inkább csak áttételesen, az egész ország
esélyeinek rontásával befolyásolta. Az állandó őrség ide telepítése - miközben keresletet is
támasztott - csupán annyiban lehetett kedvezőtlen, hogy szűkítette a - palánk kisebbre
szabásával már amúgy is leszűkült - védett lakóterületet. Nyilván sok polgárt kényszerített
105