Tanulmányok Pápa város történetéből

közülük 900-at a devecseri és a zirci járásból. 1944. június 29-én a gettóból a Műtrágyagyár
épületébe hajtották az embereket. Július 4-én hajnalban vagonokba zsúfolva vitték őket
Budapestre, majd Kassára. Július 13-án érkeztek Auschwitzba. Közülük csak 300-an tértek
vissza. 1944 végén, 1945 elején egyébként Pápa katonai bázissá, továbbá a menekültek egyik
jelentős dunántúli központjává vált. Itt szervezték a Szent László hadosztályt, főleg
leventekorú fiatalokból. Az ejtőernyős ezredet már korábban létrehozták. Az iskolákban és
más épületekben hadikórházakat - öt magyart és egy németet - rendeztek be.
Az oktatási intézmények
Ha a város oktatási-kulturális életét gazdasági-társadalmi fejlődésével vetjük egybe, kirívó a
kontraszt. Hiszen számos neves oktatási intézménnyel rendelkezett, s a szaporodó kulturális
egyesületekben, valamint a helyi lapokban is egyre nívósabb szellemi élet bontakozott ki. A
lapok közül megemlíthetjük a Pápai Közlönyt, a Pápai Naplót vagy a Pápai Hírlapot. Valamennyi
pártoktól függetlennek tekintette magát. A város életében jelentős szerepet játszottak
az oktatási intézmények a gazdasági fejlődés kiegyezést követő megtorpanása, stagnálása
ellenére is. 1867-ben két felső, illetve középfokú oktatási intézmény volt: a Református
Kollégium és a Szent Benedek-rend gimnáziuma. A kollégium azonban négy tagozattal
rendelkezett: a 6 osztályos gimnáziummal, a 2 évfolyamos bölcsészeti tanfolyammal, a 3 éves
jogakadémiával és a 4 évfolyamú teológiával.
A kiegyezés eredményeként Andrássy Gyula gróf vezetésével megalakult magyar kormány
vallás- és közoktatásügyi minisztere a polgári átalakulás neves úttörője, a nagy műveltségű,
európai látókörű Eötvös József báró korábbi oktatáspolitikai elveit megtartva az új viszonyok
között is nagy energiával fogott liberális reformterveinek megvalósításához. S bár átfogó
oktatási programját nem sikerült elfogadtatnia, utódai és azok vezető munkatársai,
mindenekelőtt Trefort Ágoston miniszter és Kármán Mór megtartották intencióit és tovább
munkálták terveit, főként a közép- és felsőfokú oktatás terén. Joggal állíthatjuk tehát, hogy az
oktatáspolitika a kiegyezési rendszer liberális vonásait erősítette. Az 1868:38. tc., a népiskolai
törvény kidolgozása és parlamenti elfogadtatása még közvetlenül Eötvös nevéhez fűződik.
Előírta a 6-12 éves gyermekek tankötelezettségét s a tanítandó tárgyakat, a heti óraszámokat,
az oktatáshoz szükséges fölszereléseket. Lehetővé tette a nemzetiségek számára anyanyelvük
használatát az oktatásban.
A népiskolai törvény rendelkezett a felsőbb népiskolák, a polgári iskolák felállításáról,
valamint a 3 éves tanítóképzésről is. A népiskolák többségét az egyházak kezében hagyta, de
megszabta a tanterv fő irányait, és a tankerületek megszervezésével gondoskodott annak egységes
végrehajtásáról. A törvény ezért a kiegyezést követő korszak egyik nagy vívmányának
tekinthető. Más kérdés az, hogy végrehajtása súlyos nehézségekbe ütközött és rendkívül
vontatottan haladt. Erről maga Eötvös számolt be 1870-ben az országgyűlés elé terjesztett
jelentésében. Megállapította, hogy a tankötelesek fele nem jár iskolába. Ennek okai között
megemlítette a szülők nehéz anyagi helyzetét, a tantermek és tanítók hiányát, a művelődés
iránti közömbösséget. A haladás elveit tükröző s ennek megfelelő rendszabályokat tartalmazó
törvény végrehajtásának útjába tehát súlyos akadályok tornyosultak. Az írni-olvasni nem
tudók aránya országos vonatkozásban még a századfordulón is a lakosság mintegy 40 %-át
tette ki. Ez az arány a nemzetiségek körében szomorúbb képet mutat, hiszen a szlovákok
49,9 %-a, a szerbek 58,5 %-a, a románok 79,6 %-a, a kárpátukránok 85,5 %-a nem tudott írni
és olvasni. Az 1868. évi népiskolai törvény alapján több, főleg egyházi polgári és elemi iskola
alakult, a tanítóképezdék megszervezésére irányuló kísérletek azonban csak a századfordulón
vezettek eredményre. A polgári iskolában a hit- és erkölcstan, az anyanyelv, az írás, olvasás
266