Tanulmányok Pápa város történetéből

nyeképpen stagnálnak vagy még inkább visszaesnek. Ilyenformán őrizték ugyan rendezett
tanácsú városi címüket, de nélkülözték a hozzá szükséges anyagi, szellemi és szervezeti
feltételeket. Vagyis tanácsuk is elenyészett. A megyék és a polgári fejlődés nyomán erősödő
városok számára azonban meghagyta a törvény a törvényhatósági jogot. Az utóbbiak száma
ekkor Budapest székesfőváros és Fiume szabad város kivételével 24. (Selmecz- és Bélabánya,
Pozsony, Pécs, Székesfehérvár, Győr, Komárom, Sopron, Baja, Szabadka, Újvidék, Zombor,
Hódmezővásárhely, Szeged, Kecskemét, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Debrecen, Szatmárnémeti,
Arad, Temesvár, Marosvásárhely, Versecz, Pancsova.) Miskolc 1907-ben vált
törvényhatósági jogú várossá. Ez a törvény a kiváltságos kerületek korábbi helyzetét még nem
bolygatta.
Külön törvény, az 1871. évi 18. tc. rendelkezett a régi mezővárosok jogállásáról. A szóhasználatban
is megszüntette a mezőváros fogalmát. A községeket három csoportba sorolta:
a. városok, amelyek rendezett tanáccsal bírnak,
b. nagyközségek (a rendezett tanáccsal nem rendelkező nagy faluk),
c. kisközségek (körjegyzőségek köré tömörülve).
A községi törvény számos korábbi mezővárosi ranggal rendelkező település számára nem
biztosította a rendezett tanácsú város státusát. Olyan nagy lélekszámú mezővárosok is a
nagyközség jogi, közigazgatási, szervezeti rendjébe süllyedtek, mint pl. Békéscsaba, Szarvas
vagy Orosháza. Ezért nagy vesztesnek érezhették magukat. A falusi, nagyközségi szervezet
hatalmi apparátusa, a járási főszolgabíró és a falusi jegyző mindenhatósága, a fegyveres erő - a
megyei pandúrság, majd a csendőrség - centralizáltsága, önkormányzatuk jelentős csorbítása
eleve szűkre szabta szabadságjogaik gyakorlását, nagyobb teret engedett a hatalmi önkény
számára, mint a városok modern, a polgárosodást elősegítő szervezeti felépítése, struktúrája.
Igaz, a rendezett tanácsú várossá nyilvánított települések sem lehettek elégedettek helyzetükkel,
mert szervezetüket, háztartásukat, jogaikat és teendőiket, a képviselőtestület gyűléseinek
rendjét a nagy- és kisközségekkel együtt szabályozták. A rájuk vonatkozó rendelkezéseket
ebben a keretben önálló pontokba foglalták. Ezért is feltűnő a törvény egyenetlensége, több
lényeges ponton homályos mivolta. Hiszen végig szembetűnőek benne a három községtípus
mesterséges összeolvasztásának foltjai. Általánosságban sorolta fel például a „községi”
hatóságról és az illetőségről, a képviseletről, a képviselőtestület gyűléseiről vagy az elöljáróságról
szóló szabályokat, holott a rendezett tanácsú városi szervezet lényegesen különbözött a
nagy- és a kisközségétől. Amíg ugyanis a rendezett tanácsú városok közvetlen kapcsolatot
tartottak a megyei alispánnal s ezáltal a megyével, addig a nagy- és kisközségek felügyeletét a
járási tisztviselők látták el. Különböztek egymástól a képviselőtestületek létszámai a
választhatóság esetei terén is. A képviselőtestület tagjainak száma ugyanis a - virilizmus
szerint - kisközségekben 10-20, a nagyközségekben 20-40, míg a rendezett tanácsú
városokban 48-200 lehetett. A közgyűlés elnöke a kis- és nagyközségben a bíró, a rendezett
tanácsú városban a polgármester. Lényeges különbségek találhatók az elöljáróság - képviselőtestület
- összetételében is. A rendezett tanácsú városokban az elöljáróságot a tanács tagjai
alkották. A tanács összetétele: polgármester, rendőrkapitány, tanácsnokok, főjegyző, jegyzők,
főügyész, ügyészek, árvaszéki ülnök, pénztárnok, számvevő, ellenőr, közgyám, levéltárnok,
orvos, mérnök s egyéb tisztviselők. A törvény a helyi közigazgatási bíráskodást is tartalmazta.
Városokban a közgyűlés által kiküldött közigazgatási tisztviselő, nagyközségekben a bíró, egy
tanácsbeli ember és a jegyző, a kisközségekben pedig a bíró és egy elöljárósági tag
ítélkezhetett az 50 forint értékig terjedő ügyekben. Másodfokon a járásbíró, illetőleg a
szolgabíró, a törvényhatósági jogú városokban a békebírók voltak erre az illetékesek. Egy
1892. évi belügyminiszteri rendelet előírta a városok lakosságának összeírását, mégpedig
243