Tanulmányok Pápa város történetéből

kulturális ellátás „romlott”, a majdnem ugyanakkor a szakszervezeti munkáról írtak azt is
jelezték, hogy „máról holnapra nem lehet megoldani azokat a szociális és kulturális
hiányosságokat, amelyeket egyes dolgozók vagy dolgozó csoportok igényelnek”. 464 1970-re a
sportban, majd a „felnőttoktatásban” is visszaesést jeleztek. 465 Mindezek azonban nemcsak a
város, de a megye vezetői előtt is ismertek voltak.
Nem tartozik ugyan már a vizsgált időszakhoz, mégis kár lenne elmulasztani annak jelzését,
hogy az 1970. évből idézett megyei szentenciák szinte kísértetiesen ismétlődtek a hetvenes
évek közepén is, ám akkor már a megye első számú pártvezetője szájából. Bár a pápaiak egy
meglehetősen a veszprémiek ízlése szerint hangolt jelentést tettek az asztalra, amelyen
olyanokat lehetett olvasni, hogy „városunk hagyományosan munkás- és iskolaváros”, sőt, a
megye bírálata alapján eszközölt önkritikát is, amikor az „a városfejlesztésben jelentkező
ötletszerű megoldásokról” és annak az eléréséről szólt, „hogy a városban lévő termelőegységek
vállaljanak tevékeny részt a városfejlesztés célkitűzéseinek megvalósításában”, nos,
ennek ellenére sem jutottak előbbre. 466 Amikor a megyei első titkár a vízhálózat „teljes
kiépültségéről” és arról beszélt, hogy a továbbiakban Sümeggel és Zirccel kell törődni, kis
csúsztatással (Veszprém helyett) a másik megye székhelyére terelte a figyelmet, mondván:
„Pápának egyértelműen adott a szerepe, a megye északi részének egyetlen városa. Győr
közelsége egy kis gondot okoz. Nehéz volna versenyezni, túl gyorsan fejlődött, iparosodott
város.” Aztán ilyen megállapítások, sőt elmarasztalásokkal elegyes tanácsok következtek:
„Pápa a múltjából akar még mindig élni. De ezért nem fizet az OTP sem, ha nem kötődik
össze a korszerű jelen és jövő... Mindenre tudnak magyarázatot adni, hogy miért maradt le pl.
a textilgyár rekonstrukciója.” Majd így folytatta és fejezte be: „Kulturális területen is, a
Várkastélyba mindent begyömöszölnek... Ha nincs az igény felkeltve, megmaradnak a régi
mellett..., a város műemlék jellegének a kezelésébe szóljanak bele, ne hagyatkozzanak csupán
a szakemberek véleményére... várospolitikájuk egyértelmű legyen..., a sok tanácsadó mellett,
akik közül egyik nagyobbat tervez, mint a másik, csak éppen pénzt nem adnak hozzá.”
Úgy tűnik, ez utolsó bekezdésben idézettek felmentik a szerzőt, hogy külön és újra
válaszoljon a fejezet bevezetőjében feltett kérdésre. Hiszen a választ általánosságban már
maga a bevezető is sugallta, a négy fejezetben pedig részletesebben is áttekintést nyert, hogy a
város fejlődése miféle okokból került ismét kényszerpályára, és hogy egykori jellege, amely
már korábban csorbát szenvedett, miért alakult át szinte teljesen.
Ám nem a fejezet szándékai szerint való lenne a sokszor kitörni kívánó város vezetőit, de akár
még annak megyei ellenzőit is elítélni. A kényszerpályán adott szűk játéktéren mindegyikük a
magáét tette, de a pálya kényszerét nem ők szabták, határozták meg, hanem a még nagyobb
hatalmasságok. Hogy aztán ők mennyiben kereshettek és találhattak magyarázatot, esetleg
igazolást a közvetlenebb, sőt a tágabb régió tagadhatatlan elmaradottságában, valamint az
elmaradottság felszámolhatóságának ilyen vagy olyan felfogásában, az már olvasói belátásra, s
ha lehet, végiggondolásra bízandó. S nem utolsósorban ama várhatóan újabb fejlesztési
politika próbájaként fogható fel, amely egyszerre képes felvállalni a kényszerpályáról és a
viszonylagos elmaradottságból való kitörést, a múlt valóságos meghaladását és legyőzését.
328