Tanulmányok Pápa város történetéből

A tisztikar testületi és alkalmazotti vonásainak keveredését jelzi, hogy a két legfontosabb nem
tanácsbélinek, a kapitánynak és a főjegyzőnek tanácsi voksa volt mégis.
A tisztikar alakuló ülésén az ügyköröket is körvonalazták, amit a bekövetkezett létszámcsökkentés
indokolt. A gazdasági ügyek, a pénzügyek, az igazgatás általános ügyei és az
iratkezelés például a főjegyző feladatkörébe tartozott, a jogi ügyeket, a felsőbb szervekkel
való levelezést, a tisztségviselőknek valamely kérdés megvizsgálására vagy eldöntésére
szolgáló kiküldetését az aljegyzőre bízták. A közrend fenntartása többnyire a kapitány feladata
volt.
Az új hatalom az említett kinevezésekkel hajtotta végre erőszakos rendszerváltását a helyi
közigazgatásban. Amit nem tett meg 1849 első hónapjaiban, amikor császári lobogó lengett
Pápa tornyain is, ahhoz fegyveres győzelme után is három hónapos várakozásra volt szüksége.
Akaratát természetesen addig is érvényesítette az önkény, szándékainak a megszállók adtak
nyomatékot. Az 1849. július 17-én bevonuló császári sereggel érkező Putter Sándor polgári
biztos azonnali hódolatot követelt. 9 Ekkor került sor 500 forspont (annyi kétlovas szekér),
„legalább 1500 akó jó bor” és 500 akó pálinka (hordóval együtt) ultimátumszerű követelésére
is.
A rövid forradalmi korszak után 1849. augusztus 27-én ismét bevonult császári-királyi
katonaság, élén Schwarz kapitánnyal és vele együtt megint Putter polgári biztossal, újabb
súlyos hadisarcot vetett ki a most már végleg megszállt városra. 10 Kórházi szükségletképpen
1000-1000 db lepedőt, inget, alsóneműt, 500-500 szalmazsákot, vánkost, pokrócot, egyéb
cikkeket több százas tételekben és még 1000 akó bort követeltek öt nap alatt kiszolgáltatni.
Lényegében egy több száz férőhelyes hadikórház teljes felszerelését igényelték, ami rendkívüli
megterhelést jelentett a 13-14 ezres lélekszámú városnak. Mindent megpróbált a terhek
enyhítésére a város elöljárósága, ám az eredmény csak az lett - ahogy az egyik krónikás írja,
„hogy az aprólékosabbak elengedtettek, a tetemesebbek megkívántattak.” 11 Az igazi megpróbáltatást
azonban a város végzetes eladósodása jelentette, az a nyomasztó pénzügyi teher,
amely több, mint negyven éven át a városra nehezedett, gátolva a haladást. 12
Az 1849. augusztusi osztrák sarc sajátos közigazgatástörténeti fejleménnyel járt. A követeléseket
a város tanácsa természetszerűleg tiltakozással fogadta. De hogy „ily szorult helyzetében
is a le nem rázhatott követeléseknek a lehetőségig eleget tegyen”, 13 ülésére a helybeli megyei
tisztségviselőket is meghívta. Hangsúlyozta, hogy a sarc ügyében kényszerhelyzetbe került,
hisz „Pápa városának, mint nem önálló községnek a követelmény bármi csekély részének
kiadásába se lehetne bocsátkozni” 14 , és a tárgyalások egy esetleg még súlyosabb követelés
megelőzését szolgálják. A kor tanúja, Martonfalvai Elek szolgabíró szerint a bevonuló hadak
parancsnoka is tett olyan kijelentést, hogy a sarc egy részét a járásra kellene kivetni.
Mindenesetre küldöttek mentek Veszprémbe az alispánhoz utasításért és egy küldöttség a
császári hadak parancsnokságához is Győrbe, a sarc enyhítése érdekében. A Veszprémbe
küldöttek ott sem az alispánt, sem más megyei tisztviselőt nem találtak (a megszállók elől ők
elmenekültek), a győri főparancsnok pedig hajthatatlan volt. Hiába telt el a lélegzetvételnyi
szünet - a helyi katonai parancsnok még erélyesebben követelte a sarcot. Értelmezése szerint
az adott viszonyok közt a Pápán tartózkodó szolgabírák képezik ott a vármegyét, tehát
függetlenül intézkedhetnek. A szolgabírák azonban nem fogadták el ezt az érvelést. A
kialakult helyzetben végül a város tanácsa megkezdte a követelt javak kiszolgáltatását.
Veszprém vármegye helyben tartózkodó tisztviselői ekkor kijelentették, hogy „a város ezen
határozatáról - minél mást ezen szorult állapotában tennie nem is lehetett - hivatalos tudomást
vesznek.” 15 Így önállósulva (vagy inkább magára maradva) Pápa a vármegye jogait is
gyakorló alkalmi igazgatási szervezet székhelyének volt tekinthető, legalábbis egy súlyos
219