Tanulmányok Pápa város történetéből

Szabadság és felvirágzás
(1800-1848)
Az erős akaratú Márton István iskolája 1804-től, a református konvent határozata alapján a
sárospataki és debreceni kollégiumokkal egyenrangú iskolává lett, s 1801-től új, nagy tudású
professzorral, Tóth Ferenccel vált gazdagabbá. Tóth Ferencet már 1800 januárjában megválasztották,
de hivatalát az egy évi göttingeni tanulmányút után, 1801 júniusában foglalta el.
A professzor a hittani tanszék vezető tanára volt, akit számos teológiai s egyháztörténeti mű
tett ismertté. Többek között megírta a dunántúli püspökök életét, a pápai egyház történetét, s a
magyar és erdélyországi eklézsiák históriáját is. Több értékes eredeti jegyzőkönyv is az
adományaként került be a levéltárba, s a főiskolai éremgyűjteményt is ő hozta létre. 1817-től a
pápai eklézsia lelkésze, s 1827-től 1844-ig (haláláig) a dunántúli református egyházkerület
püspöke volt.
A három nagy professzor (Mándi Márton István, Láczai József, Tóth Ferenc) tanársága idején,
1804-ben - éppen az ő kezdeményezésükre - merült fel a kollégium Komáromba vitele, amely
elég viharos feszültséget teremtett a pápai egyház s a főiskolai tanárok között. Végül is a pápai
eklézsia, az iskolát Pápán tartók akarata győzött, amit a kömlődi superintendenciális gyűlés
emígyen erősített meg 1804. október 15-én: „Megfontolván végre a gyűlés a collegium
ügyében kinevezett választmány nézetét, s kellően indokolt véleményét: valamint más részről
a pápai egyház tettekben nyilatkozó buzgalmát s ajánlatát; határozatilag kimondja a
collegiumnak Pápán maradását.” 86 A nézeteltérés abból származott, hogy az eklézsia szerzett
és fenntartott jogai alapján továbbra is részt vállalt a kollégium fenntartásában, ami a
professzorok szerint bizonyos vonatkozásokban már beavatkozásnak tűnt. Ezt támasztja alá
Mártonék egyik beadványa, amelyben azt kérik az egyházi konzisztóriumtól, hogy csak „a
philosopiae professor választásánál legyen szavazata az eklézsiának és pedig az általa fizetendő
összeggel arányban.” 87 Az idő azután természetesen oldotta ezeket a bizalmatlanságokat, s
a pápai egyházközség is fokozatosan átadta szellemi és anyagi szerepvállalását a dunántúli
egyházkerültnek. Feltétlenül megemlítendő természetesen, hogy Márton István, a pápai Kant
1831-ben bekövetkezett haláláig szolgálta a skólát, s utána következett az igazi - 50 évig tartó
- kollégiumi aranykor Tarczy Lajos és Bocsor István professzorsága idején. S bár a kerületi
iskola dolgaival már az egyház története során részletesebben nem tudunk foglalkozni; két
dologról még említést kell tennünk. Az egyik az Esterházyak magatartásának gyökeres
megváltozása, a másik az újabb kísérlet a kollégium más városba való áthelyezésére.
Esterházy Károly 1834-ben s 1838-ban is komoly anyagi segítséget nyújtott a kollégium
tatarozása és a konyha javára. 1834-ben az iskolát is meglátogatta, s elismerése kifejezéseként
építési célra nyolcezer téglát s 50 kiló meszet, a konyha részére pedig 12 öl hasábfát adományozott.
Ajándékozó leveléből igazi emberség, tisztelet s gondoskodó szeretet árad: „... nem
tsak azért, hogy hazánk, s nemzeti, legfőkép pedig nyelvünk csinosodásának előmentén
buzgón fáradozó hazafiak eránt viseltető szives hajlandóságomat bizonyítsam, hanem ezen
pápai alattvalóim javokra is fennálló, valóban derék tanulói intézet örökké tarthatására czélzó
törekvésemnek élő tanuját adjam s hogy a Nagytiszteletű s érdemes tanító urakban az amúgy
is nem eléggé dicsérhető ingert, ipart és fáradozást, mellyel a tanításban, oktatásban és
nevelésben, a többi növendékek közt alattvalóim gyermekeit is ápolják s belőlük a hazának
közönségesen, különösen pedig anya-helyöknek derék tagokat nevelnek, legalább is hazafiúi
készségemmel tehetségemhez mért arányban megjutalmazzam.” 88 . Ugyancsak Esterházy
Károly lesz annak a Pápai Kaszinónak első elnöke, amely harmadikként alakult meg a történelmi
Magyarországon, s amelyben egyik legjelesebb szellemi szereplő az a Bocsor István, aki
a kollégium jeles professzoraként a város kulturális életének meghatározó egyénisége volt.
408