Fable Jégtánc

sem ismer. Te olyan vagy, mintha atyai barátom lennél, a ti
gyönyörű egymáshoz-ragaszkodásotok engem is melenget. És a
filmen nem azt láttátok, ami történt. Dehogyis akartam ott pusztulni,
nem játszom ilyesmit. Éppenséggel az történt, hogy mindenképpen
haza akartam jönni. Maradjunk annyiban, hogy egyikünk sem akar
meghalni, mégis esélyesek vagyunk erre, bárhol, bármikor.
– Fenét szégyellek – mondta Bárd. – Amint látod, akkor is
megismerlek, ha nem kellene. Továbbá a szívem szerint én is atyai
barátod szándékszom lenni, legfeljebb az eszem nem engedi.
– Sajnos több az eszed, mint a szíved.
– Remélem.
– Kapd be, nasizz jót. Kiveheted a filmet, el is dobhatod.
– Még nincs vége.
– Nem lehet. Másutt nem jártam.
– Felvettem a híradóból a vágott anyagot.
Le is vetítette. Abban már földi kamera is dolgozott; körüljárta a
véralvadék-tócsában elnyúlt, hideg-holt Alaint; megmutatta a
féltégla vánkosáról felkeltett bérenc zavarodott hőbörgését, a
hangtompítós pasas szétomlott zsigereit, a kertben vonagló,
válságos állapotú killereket. Ám nem sztárolta a szivarozásában
megzavart, telefirkált emlékkönyvű házigazdát, s a kommentár is
bandák közti leszámolásról ködösített.
– Hát így megy ez zsarukörökben – bólogatott epésen Jade. –
Ha a történtekről egy defektes büfitek sincs, kitaláltok valami
emészthető marhaságot.
Bárd nem felelt, mert a triklopszot mutatták, szemcsésre
nagyítva, erős lassításban, a sapkáján vágott, szokatlan elosztású
réseket hangsúlyozva.
– Köröznek – mondta Bárd.
– Kit köröznek? Egy fekete ruhás valakit, akiről azt hiszik, hogy
pasas, még a bőre színét is csak feltételezni merik.
A film tovább pergett. A tudósítás immár az ékszerésznél történt
rablásról szólt.
Jade nem tehetett róla, kuncognia kellett, amikor megpillantotta a
felfegyverzett növényevőket. Nem csodálta, hogy Olló röhögtében
megszaggatta a pizsamáját, az álarcok valóban lenyűgözőek voltak.
A kommentár itt három magas férfit emlegetett, s ez volt minden